Az oltóanyagokat durván az élő és az elölt (inaktivált) oltóanyagok kategóriájába lehet besorolni. Az élő oltóanyagok még szaporodóképes, de legyengített kórokozókból állnak, amelyek rendszerint már nem betegítenek meg (pl. kanyaró, mumpsz, rubeola, bárányhimlő, szájon át adott gyermekbénulás). Az elölt (inaktivált) oltóanyagban elhalt baktériumok vagy vírusok (injekcióként adott gyermekbénulás, KE, influenza, hepatitis A), sejtfelületük alkotórészei (szamárköhögés, Hib, hepatitis B) vagy csak a kórokozók méregtelenített méreganyagai (tetanusz, diftéria) vannak. Az oltóanyagok előállításának folyamata gyártónként változó. Alapjában véve azonban a kórokozókat különböző táptalajokon tenyésztik, legtöbbször emberi vagy állati sejtekben. Az oltóanyagok kifejlesztésének egyik nehéz kérdése a megfelelő dózis megtalálása, mivel elegendő mennyiségű antigént kell beoltani, hogy a kellő mennyiségű antitest termelődése kiváltódjon. Másrészt viszont nem is szabad, hogy túl sok oltó antigén legyen jelen, nehogy károsodjon a szervezet. Minél több korókozót adnak egy élő oltóanyaghoz, annál inkább előidézik vele a betegséget vagy szövődményeit, amelytől eredetileg meg akarták védeni az illetőt. Ugyanez történik akkor is, ha a kórokozók nincsenek megfelelően legyengítve (ld. a mumpsz oltásokról szóló fejezetet).

Az elölt (inaktivált) oltóanyagok esetén rendszerint ismételt beadás szükséges ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű antitest termelődését érjék el.

Elölt (inaktivált) oltóanyagok

Az elölt (inaktivált) oltóanyagoknál a kórokozókat inaktiválják, és különböző tisztítási folyamatoknak vetik alá őket. A táptalajok alkotórészeit, mint pl. a magzati borjúszérumot, a csirkeembrióból vagy az élesztőből származó fehérjéket ez által azonban nem lehet teljesen eltávolítani. A kórokozók inaktiválásához olyan vegyületeket használnak, mint a formaldehid, fenol, thiozynát, éter vagy beta-propiolakton. Ezek az anyagok is részben megtalálhatók nyomokban az oltóanyagban. A legtöbb ilyen vegyület az érzékeny egyéneknél elviselhetetlenségi reakciókat idézhet elő, és felerősítheti a szervezet allergiás hajlamát.

A formaldehidet a vírusok elpusztításához használják, pl. a polio-, influenza- vagy a hepatitis A és részben a hepatitis B oltóanyagok esetében is. Egyes diftéria-, tetanusz- és szamárköhögés elleni oltóanyagok is tartalmaznak formaldehidet, amivel egyrészt a bakteriológiai méreganyagokat inaktiválják, másrészt pedig az immunrendszer reakcióit igyekeznek felerősíteni (Petre 1996). Nem léteznek meggyőző vizsgálatok, amelyek a formaldehid ártalmatlanságára vonatkoznak, ha a gyermek bőre alá fecskendezik. *Azt tudjuk, hogy az emberi izomszövetben normálisan is termelődik és le is bomlik formaldehid, és hogy az oltások esetében bár olyan kis mennyiségekről van szó, ami 5-100 mikrogrammra tehető egy-egy adagnál, de a formaldehid az orvostudományban rákkeltő és májkárosító anyagként ismert, és más mérgek hatását is felerősítheti (Beall 1984).

Az oltóanyagok tartósítására további vegyszereket használnak. Itt a thiomersal vagy más néven nátriumtimerfonát a legvitatottabb anyag. Kb. 50%-ban higanyból áll és a 30-as évek óta alkalmazzák, hogy megakadályozzák az oltóanyagban a baktériumok vagy a gombák elszaporodását. A thiomersal egy erős sejt- és idegméreg; allergiás reakciókat válthat ki és génállományt károsító hatást fejthet ki. Rákkeltőnek is vélik. Az USA-ban csak 1997-ben mondták ki a hivatalos szervek azt, hogy az oltóanyagban levő thiomersal által a hathónapos gyermekek szervezetét az alcsony testsúly miatt elfogadhatatlanul nagy higanyterhelés éri. Túllépik vele az USA-ban megengedett érvényben lévő maximális mennyiségeket, amelyek fölött az idegrendszeri fejlődés szempontjából negatív következményekkel kell számolni (CDC 1999). Lehetséges, hogy bizonyos emberek különlegesen fogékonyak a thiomersal általi károsodásokra. Olyan egereknél, amelyek bizonyos genetikai alapokon nyugvó hajlammal rendelkeznek autoimmun megbetegedésekre, a thiomersal már legkisebb mennyiségekben is az idegszövetek kézzelfogható károsodásához, valamint a fejlődés késlekedéséhez és viselkedési zavarokhoz vezet (Hornig 2004). Azoknál a gyermekeknél, akiket thiomersal tartalmú oltóanyagokkal oltottak be, Geier (2003) több mint hatszorosára teszi a szellemi fejlődés rendellenességeinek és az autizmus kockázatát. A beszédfejlődés késlekedésének kockázatát pedig több mint a duplájára.

Németországban a thiomersalhoz fűződő problémának eddig nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, de időközben itt is történtek előrelépések az oltási piacon, és a legtöbb ilyen oltóanyagot bevonták. Sajnos ezzel – nyilván nem véletlenül – eltűntek a piacról olyan oltóanyagok is, amelyek a STIKO általi maximális oltási terv mellett egy egyéni, alternatív oltási terv kivitelezését is lehetővé teszik, mint pl. a DT- vagy a DT-Hib-oltóanyag. Jelenleg a thiomersal még sok hepatitis B-, influenza- és tetanusz elleni oltóanyagban van jelen, valamint a diftéria és szamárköhögés elleni monokomponensű oltóanyagokban is (ld. a függeléket). A thiomersalt a modern oltóanyagokban phenoxyetanol-lal helyettesítették, amely azonban néhány baktérium ellen kevésbé hatásos, és az orvosi irodalom is időközben mint lehetséges ideg- és vesekárosító anyagot említi:

„Annak a lehetőségét vitattuk meg, hogy a 2-phenoxyetanolnak is van neurotoxikus potenciálja. Ez egy olyan végkövetkeztetés, amely az általunk és mások által nyilvánosságra hozott adatok alapján teljesen igazolt” (Mußhoff 1999). A phenoxyetanolra vonatkozóan eddig még nem volt hosszútávú vizsgálat, különösen fontos, hogy a rákkeltő hatás kockázata sem lett vizsgálva.

Az inaktivált oltásokban lévő további anyagok: a poligelinek, a benzalkoniumklorid és a cetil-trimetil-ammonium-bromid. Ezek a vegyületek arra érzékeny embereknél allergiás tüneteket válthatnak ki (Quast 1997). Meglepő, hogy milyen keveset tudtunk azon anyagok toxikus hatásáról, amiket rendszeresen a világon mindenhol gyermekek millióinak adnak be. Olyan segédanyagként, amely az antigén „prezentációja” által növeli az oltás hatékonyságát, majdnem minden elölt (inaktivált) oltóanyagban alumínium-ot használnak, alumíniumhidroxid vagy alumíniumfoszfát formájában.

A standard oltási naptár keretében a csecsemőkbe az első hónapokban több milligrammnyi alumíniumot fecskendeznek be, ami eloszlik a testükben, és a különböző szervekben, mint a csontvelőben, az idegrendszerben, a vesében és az izomzatban feldúsul. Az oltások által beadott alumínium mennyisége nagyobb, mint a más forrásokból származó: belélegzett levegőből, táplálékból vagy ívóvízből (Keith 2000). Az American Society for Clinical Nutrition az infúzión keresztüli jelentéktelen alumíniumbevitel határértékét naponta testsúly-kilogrammonként 2 mikrogrammban határozza meg (ASCN 1991). Egy hat kilós csecsemő esetében a Hexavac

(azóta a piacról visszavont) oltással ezt a határértéket a 25-szörösével lépték túl. A gyermekeknek csak egy része képes arra, hogy az alumíniumot legalább részben kiválassza (Bradstreet 2004).

Az alumínium az oltás helyén vagy az ahhoz közeli nyirokpályákban irritációt és gyulladásokat okozhat, vagy akár tályog is kialakulhat. Aktívan beleavatkozik az immunrendszerbe és az immunglobulin E felszaporodása által idült allergiás betegségekhez vezethet (Fujimaki 1984, Lindblad 1997). Az alumínium tartalmú oltóanyagok súlyos következménnyel járó mellékhatása a makrofágos myofascitis – az izmok és idegek autoimmun megbetegedése, amelyet 1998-ban írtak le először, és azóta egyre gyakrabban bukkan fel (ld. „Az oltások mellékhatásai” fejezetet). Mindazonáltal az alumínium lehetséges idegrendszeri mellékhatásai még sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak. Már régebb óta ismert, hogy a fémet a hordozófehérjék az idegszövetekbe szállítják, és itt fejtik ki immunológiai és toxikus hatásukat (Redhead 1992). Felnőttek esetében a túlzott alumíniumfelvéte következtében a következő idegrendszeri panaszok ismertek: viselkedési zavarok, az emlékezet gyengülése, fáradtság és depresszió.

A csecsemők esetében az oltás után ez a koncentráció a központi idegrendszerben elég magas ahhoz, hogy zavart okozzon az idegsejtek növekedési tényezőiben és genetikai anyagában, valamint gátolja az idegek kapcsolatának fejlődését (Waly 2004). Hasonló folyamatok mutatkoznak a nehézfémek, pl. a higany (thiomersal) vagy az ólom és az alkohol esetében is. Ezen zavarok pontos biokémiai mechanizmusait az utóbbi időben tisztázták, és 2004 februárjában, az USA-ban az Institutes of Medicine meghallgatásán tárták a sokkolt nyilvánosság elé.

Azon gyermekek számát, akik a beadott fémekkel szemben különös genetikai érzékenységgel bírnak, Bradstreet (2004) 10-15%-ra teszi. A felismerések alapján joggal aggódhatunk, hiszen lehetséges magyarázatot adnak a járványszerűen növekedő idegrendszeri betegségségekre, mint az autizmus vagy az ADHS (figyelemhiányos-hiperaktív szindróma). Ezen felismerések alapján muszáj siettetni az olyan oltóanyagok kifejlesztését, amelyek alumínium hozzáadása nélkül is kellő védelmet biztosítanak. Az oltások által keletkezett alumíniumterheléseket már rövidtávon lényegesen csökkenteni lehetne azzal, ha legalább az emlékeztető oltásokat ezen segédanyag nélkül adnák be. Az oltási sor hatékonysága ezáltal nem csökkenne (Baylor 2000). Ilyen jellegű oltóanyagok azonban jelenleg még nincsenek forgalomban. Botrányos, hogy az állam mindmáig nem támogatja az oltások hosszú távú mellékhatásainak szisztematikus kutatását, és hogy az említett felismerések csak olyan független kutatók által kerülnek nyilvánosságra, akik sem köz- sem ipari kutatási pénzeket nem kapnak. Míg az USA-ban és Nagy- Britanniában kutatócsoportok foglalkoznak ezzel a témával, addig nálunk Németországban a kritikusan felszólalókat a STIKO, a szakmai szervezetek és a törvényes egészségbiztosítók nyomása hallgatásra kényszerítik. Az oltási javaslatokkal szembeni kritikát csak szülői kezdeményezésre hallhatunk. Az USA-ban ezzel szemben az utóbbi években az oltási szakértők által hivatalosan közölt kritika következtében növekszik a szülők kritikus magatartása is. Egyre több tartomány könnyíti meg az eddig merev oltási kötelezettségtől való megszabadulást.

Élő (attenuált) oltóanyagok

Az élő oltóanyagok előállításánál vírusokat gyengítenek le (»attenuálnak «) az optimálistól eltérő növekedési feltételek között, melyek ez által részben vagy teljesen elveszítik megbetegítő tulajdonságaikat. Viszont szaporodóképesek maradnak, és emiatt az emberi szervezetben hasonló immunológiai reakciókhoz vezetnek, mint egy megbetegedés során. Ezzel a véletlenszerűen megváltozott tulajdonságukkal azonban ismeretlen genetikai elváltozások hordozói is, ugyancsak ismeretlen kockázatokkal (Quak 1999). Egy bármikor bekövetkező visszamutálódás során az oltási vírusból újra megbetegítő vírus alakulhat ki. Az orvostörténelemben az élő oltóanyagok kapcsán mindig is voltak súlyos incidensek, amikor ezek betegségeket idéztek elő. Ilyen volt az agyhártyagyulladás az Urabe-mumpszvírus által (Cizman 1989) és a Sabin-cseppes oltás (OPV) általi gyermekbénulásos esetek (Nkowande 1987). Ijesztőek azok a jelentések is, amelyek egy »felerősődött  « kanyaró oltóanyagról szólnak, melyet a harmadik világ országaiban teszteltek, és ennek során számos csecsemő halálához vezetett, és amelyet 1989 és 1991 között a szülők tudta nélkül az amerikai csecsemőkön is teszteltek (Shirley’s 1999). Az élő oltóanyagokat baktériumos szennyeződés ellen antibiotikummal védik, pl. Streptomycin-nel vagy Neomycin-nel. Ezek az oltóanyagban még kimutathatók. Érzékeny egyéneknél allergiás reakciókhoz vezethetnek. A vírustenyészeteknél nem teljesen problémamentes a magzati borjúszérum használata sem. Abban az esetben, ha a borjúmagzat fertőzőtt volt, fennáll a BSE átvitelének elméleti kockázata. Az élő oltóanyagok előállításánál ugyan ügyelnek a lehető legnagyobb tisztaságra, ezek mégis különböző más kórokozókkal, legtöbbször vírusokkal szennyezettek. »A vírusokkal fertőzött sejtkultúrák a bioipar lényeges problémája« (Rivera 1993). A sejttenyészetekben, amelyeket oltóanyagok előállításához használnak, rákkeltő vírusok is találhatók (Kimman 1992). 1954 és 1963 között csak az USA-ban körülbelül százmillió gyermekbénulás elleni oltóanyagot adtak be, amely az SV-40 majomvírussal volt szennyezve. A vírus által okozott fertőzés megnövelte az agy-, a csont- és a tüdődaganat (mesothelioma) kockázatát (Geissler 1990, Fisher 1999). Még oltott anyák gyermekei is megbetegedtek, nyilvánvalóan a méhlepényen keresztül átvitt vírusok miatt. Náluk a medulloblastoma nevű agytumor alakult ki a szokottnál gyakrabban (Farwell 1979). Még 1976-ban is találtak a Lederle cég gyermekbénulás elleni oltóanyagában mililiterenként 1.000 és 100.000 közötti olyan majomsejtekből származó vírust (Kyle 1992), melyet többek között az AIDS-járvány egy lehetséges forrásaként hoztak szóba (Elswood 1994). A kanyaró-mumpsz-rubeola elleni oltóanyagokban rendszeresen találnak két olyan tyúksejt-tenyészetből származó vírust, melyek madaraknál leukémiát válthatnak ki. Az emberre gyakorolt hatása még nem tisztázott (Tsang 1999), de a WHO nyugtalan volt emiatt, és átfogó tanulmányokat követelt, hogy a lehetséges mellékhatásokat, főleg a daganatos megbetegedéseket, az oltás után hosszabb ideig figyeljék meg (WHO 1998a).

DNS oltóanyagok

1990 óta kísérleteznek az ún. DNS oltóanyagokkal. Ezek meghatározott baktériumok, pl. Escherichia coli, genetikai állományából és az ehhez hozzákapcsolt oltó antigénekből állnak. A DNS oltóanyagokat az izomszövetbe vagy a bőr alá fecskendezik be, innen a test sejtjeibe kerülnek, majd a sejtmagba. A sejt megkezdi a DNS-t »lefordítani« (»transzszkripció  «) és antigéneket termel – tehát testidegen anyagokat, melyeket aztán a test védekező rendszere betolakodóként észlel. Ez elhárító anyagok (antitestek) termeléséhez vezet, mint a hagyományos oltásnál, de ezzel egyidőben stimulálja a meghatározott elhárítósejteket, a TH1-limfocitákat is, ami eddigi oltóanyagoknál nem vagy csak alig történt meg. Ezáltal akarják az oltás betegségmegelőző hatékonyságát javítani.

A DNS oltóanyagokat géntechnológiai eljárásokkal »formázni« lehet. Ezáltal olyan betegségekkel szembeni oltásokra nyílik lehetőség, amelyek ellen hagyományos előállítási módon még nem sikerült oltóanyagot kifejleszteni, mint pl. a tuberkulózis, malária, Herpes simplex, hepatitis C, AIDS, autoimmun betegségek és allergiák ellen. Sőt olyan oltásokra is lehetőség nyílik, mint a rák és a várandósság (!) elleni, valamint az anyaméhben lévő magzat részére kifejlesztett oltóanyagok. Az új technológia odáig vezet majd, hogy egyre több és több oltóanyagot fognak ártalmatlan betegségekkel szemben, mint pl. a náthát vagy hasmenést okozó (rota) vírusok ellen kifejleszteni, és piacra dobni anélkül, hogy előtte pontos kockázati kutatásokat végeznének. Itt már nem a kockázatok elkerüléséről vagy az egészségügy költségeiről lesz szó. Eladási érvként elsősorban a betegségek ún. »szociális költségei« szolgálnak majd, főleg a munkából való kiesés miatt, amely főleg most, az egyre szűkösebbé váló pénzügyi források idején a kormányoknál nyitott fülekre talál. Ezt a fejlődést nagyon kritikusan kell értékelni, és éberen nyomon követni. A törzskönyvezést engedélyező hivataloktól meg kell követelni, hogy az új oltóanyagok piacra kerülését csak a kockázatok legpontosabb mérlegelése után engedélyezzék. A DNS oltóanyagok kockázatai kézenfekvőek: A DNS-láncok részben testazonos kromoszómákba épülnek be (Dörfler 1997). Ezáltal testazonos gének mükődését zavarhatják meg, vagy kikapcsolhatják azokat. Ez olyan súlyos betegségekhez vezethet, mint a rák vagy autoimmun megbetegedések. Antibiotikum-rezisztenciát kódoló gének kerülhetnek be a szervezet normál baktériumflórájába, ami lehetetlenné teheti az idegen baktériumok általi fertőzések gyógyszeres kezelését. A DNS oltóanyagok akár a kórokozók örökítő anyagába is beilleszkedhetnek, tehát továbbadódnak az utódokra, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Állatkísérleteknél már megfigyelték az oltó DNS továbbörökítését: az oltott anyától származó egérutód maga is immunis volt az anyának beoltott influenza vírussal szemben (Siegmund-Schulze 1999).

Amennyiben az embrionális korban idegen anyagokat adnak be, akkor ezekkel szemben tolerancia alakul ki, ami azt jelenti, hogy testazonos anyagként fogadják el. Ez a későbbi életben az immunrendszer súlyos rendellenességeihez vezethet.

A DNS-oltástechnika ezen kívül azt a veszélyt rejti magában, hogy nemcsak az oltó antigénnel szemben, hanem a test azon saját sejtjeivel szemben is elhárító anyagok termelődnek, amelyeket oltóanyag (DNS) által manipuláltak. Ez fogékony személyeknél autoimmun megbetegedésekhez vezethet (Heeg 1999, Bradstreet 2004).