Olyan sokatmondóak, szépek, gyakran szívmelengetők a szavak: legfőbb érték az ember; segítségnyújtás a társadalomba való beilleszkedéshez; civil összefogás beteg gyermekekért; gyermekükért mindenre képes szülők, és még sorolhatnám. Ezek valahol mind közel állnak a szeretet fogalmához, s néha nem.

„Fontos vagy nekem”, mondja a társadalom, „mert téged könnyű szeretni: okos, szép, egészséges vagy. Megbecsüllek, mert produktív, kamatoztatható is vagy, hosszútávon várhatóan prosperálsz.” A társadalmi mérce szavai így lecsupaszítva koppannak, mint a kő. Pedig ez a „kő” naponta meghatározza életünk szinte minden cselekedetét, döntését.

A fogyatékosok, különféle segítséggel élő emberek száma igen magas hazánkban. Ez tény. Az is tény, hogy egyre kevesebb a „hasznos” ember, aki majd eltart mindenkit, aki rászorul. De kik is szorulnak rá? A fogyatékkal élő emberek és még sokan mások.

Összeráncolja a szemöldökét az orvos, és közli: Down-kóros a magzat. Vagy szárazon, mintegy ítéletként hullanak a szavak a médiából: öt év alatt megduplázódott az autisták száma, akik egyre nagyobb költséget jelentenek a társadalom számára.

Szabad-e az akaratunk? Azaz befolyástól függetlenül lehet, tudunk választani? Például egy fogyatékosnak diagnosztizált magzat megtartását, egy oxigénhiányosan született, súlyos agykárosodást szenvedett csecsemő hazavitelét.

Demokráciában élünk, jogaink vannak, a „ki mit mond?” esetenként már nem számít sokat. Nem, ha a magabiztosságot a külső tényezők erősítik (sok pénz, jó pozíció, kapcsolatok). Ezzel együtt vagy ennek ellenére manapság sokfélék lehetünk vallás, szexuális beállítottság, mondhatnám szabatosság tekintetében, bármilyen különcséget megengedhetünk magunknak, bárkin átgázolhatunk egy jobb állásért, csak egy ne legyen senki: rászorult, „sajnált” …

Senki nem tervezi be előre a szenvedést sem fizikailag, sem lelkileg. Van akinek a tényekkel kell szembesülnie a várva-várt boldogság helyett, van aki „visszaléphet”. Nehéz a döntés, és súlyosak a szavak, ha várva várt kisbabánkról van szó, hatványozottan. Mégis, akik ilyen tragédiát kapnak mintegy keresztként a vállukra, nagyon gyakran egyedül maradnak. Eltávolodnak tőlük, fellazulnak kapcsolataik, újakat teremteni nehéz, mert a többség nem tud mit kezdeni azzal, aki „más”. Átkerülnek a másik partra, ahol ők maguk egy-egy buborékba zárva élnek.

Minden fogyatékos magzatra ki kell-e mondani a nemet vagy csak azoknak jusson igen, akik kevésbé azok? Ki fogja előre biztonsággal diagnosztizálni a súlyosság fokát, (egyáltalán azt, hogy tényleg beteg) s ki fogja kiszámolni, hogy egy leendő kis élet mennyire lesz hasznos?

Azt kiszámolták-e már valahol valakik, hogy a fejleszthető gyerekek számára lehetővé tennék a speciális oktatást, képzést, mennyire prosperálnának felnőtt korukban? S azt, hogy sokszor a segítséggel élő emberek jobban igyekeznek, s tudnak elérni bármit is az életben, mint egészséges társaik?
Azt kiszámolták-e már, hogy az egészségesen született, nagykorúságot megért gyerekek közül hányan vannak akik iskolát, munkát kerülnek aktívan és tartósan?
S azt ki fogja megmondani számszakilag, hogy a nagy közös kassza soklukú szitáján kifolyt súlyos milliárdok mit lendítettek volna a köz szekerén?
S azt leírták-e már valahol, hogy hányan és hányszor tartották a markukat el nem végzett munkájuk után járó tiszteletdíjukért?

Mindenkinek forintális értéke van az egészségbiztosítás terén, nyugdíjbiztosítónál, adóhivatalnál. Vannak hasznosak, nullszaldósak és veszteségesek. Lehet tudni, hol áll a gazdaságosság mérlegének nyelve, ki mennyit ér.
(Marira például már többször is költött az OEP születése óta, de nem rokkant, dolgozik. Ő még hasznos. Pista mindig lusta volt, nem tanult, sose dolgozott, de nem került sokba, mert beteg sem volt, segélyért sem kuncsorgott még, fekete munkából él. Ő nullszaldós. Jóska bá' negyven éve sokat betegeskedik, s pár éve nyugdíjas lett. Ő veszteséges. Piroska még fiatal, egészséges, de még alig dolgozott valamit, most viszont Down-szindrómát diagnosztizáltak első gyermekénél, akit meg akar tartani. Ők ketten túlsúlyosak lesznek a társadalom mérlegének serpenyőjében a következő 15-25 (nem tudni mennyi) évben.)

Érzéseink kijjebb is visznek magánszféránkból, hisz a sorsüldözöttelkel együtt érzünk. Mégis egy fogyatékos, persona non grata: nem kell. Sőt van, aki a régi görög szokásra hivatkozik, a Tajgetosz-módszerre, már majdnem, mint ezred éves szokásjogra.

Aki egészséges, munkanélküli még nem volt, az elmúlt 20 évben orvost ritkán látott: az hasznos. S még sincs biztonságban: senki nem ad garanciát nekik, hogy akár egyik napról a másikra nem kerülnek bele egy ilyen „buborékba”. Hogy mire gondolok? Konkrétan arra, hogy tökéletesen egyformák vagyunk parton innen és túl, ha a kilátásokat nézzük: elég egy elnézett Stop tábla, vagy nem várt betegség nyomán kialakuló maradandó magatehetetlenség vagy tudatvesztés. Ugyanazokkal a körülményekkel kell szembenéznie mindegyikünknek, mint annak, aki sérülten született…