Hypotón-hyporeszponzív epizód:

A hypotón-hyporeszponzív epizódok (HHE) összeomlás jellegű állapotok, amelyek 48 órán belül, átlagban az oltás után három-négy órával következnek be: csökken a megszólíthatóság, ernyedt izomzat, sápadtság és cianózis (a bőr kékes elszíneződése) jellemzi. A kialakulás mechanizmusa ismeretlen, de valószínűleg a keringés és az éber tudat központi idegrendszeri szabályozásának zavaráról van szó. Késői következményeit eddig nem vizsgálták.

Az USA-ban 1996 és 1998 között 215 esetet jelentettek, három érintett gyermeknél ennek következményeként súlyos idegrendszeri megbetegedés: autizmus, epileszia és görcsrohamokkal járó fejlődési rendellenesség alakult ki. A többi gyermek rendbejött, egyesek már pár percen belül, néhányan pedig csak több hónap múlva (DuVernoy 2000). A HHE okozója 93%-ban egy szamárköhögés komponensű oltóanyag volt (ld. a szamárköhögésről szóló fejezetet). A gyakoriság puszta számítások alapján: 4.000- 5.000 oltásnál egy HHE.

A hatkomponensű oltóanyag Hexavac engedélyezési tanulmányánál 3800 beoltott gyermek esetében egynél alakult ki HHE (Aventis 2000). 2001 első hat hónapjában a Paul-Ehrlich-Institut-hoz három másik jelentés is beérkezett HHE-re vonatkozóan a hatkomponensű oltóanyag alkalmazása után. A jelentési rendszer alacsony hatékonyságát ismerve (ld. fent) ez a tényleges eseteknek csak töredéke (Keller-Stanislawski 2002). Az új Pneumococcus elleni oltóanyagról (Prenevar) egy tanulmány azt mutatta hogy DTP és Hib elleni oltással egyidőben beadva 107 beoltott gyermek esetén egynél fordul elő HHE (Rennels 1998).

Apnoe (légzésleállás):

A koraszülött csecsemők esetén súlyos következményekkel járhat, ha az oltási naptárt a tényleges születési idő alapján valósítják meg, és nem a várt születési idő alapján. Minél fiatalabb és könnyebb egy csecsemő az oltás pillanatában, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az oltás utáni napokban légzésleállás és a szívfrekvencia leesése (bradykardia) következik be (Pourcyrous 1998, Sanchez 1997, Botham 1997, Slack 1999, Sen 2001). M. H. Slack négy koraszülött esetét írja le, akiknél a tényleges „idő szerinti” diftéria-tetanusz-szamárköhögés-Hib elleni oltások következtében légzésleállás állt be, és újra kellett éleszteni őket, egyiküket ezt követően 36 órán keresztül lélegeztetni kellett. Az oltás előtti tizenegy napban három gyermek teljesen tünetmentes volt, az egyik gyermeknél pedig csupán a vér oxigénszintjének ritka és enyhe csökkenése tűnt fel. A szerzők ezt írják:

 „Tapasztalatunkból egyértelművé válik, hogy némely koraszülött az oltások által ki van téve a légzésleállás veszélyének… A légzésleállás kockázata azoknál a gyermekeknél, akik a 30. terhességi hét előtt születnek, 8%.

Véleményünk szerint további nagyobb tanulmányokra van szükség, hogy a kockázatot pontosabban meghatározhassuk.”

S. J. Botham tanulmányában a beoltott koraszülöttek 12%-ánál regisztrált légzésleállást, további 11%-nál rosszabbodtak már előtte is fennálló légzéskimaradások; minden harmadik gyermeknek átmenetileg oxigént kellett adni. A szerzők azt javasolják, hogy a beoltott újszülötteket legalább 48 órán keresztül monitor segítségével figyeljék meg. S. Sen (2001) a koraszülötteknél azt figyelte meg, hogy azok közül, akiket az első 70 napban beoltottak, 33%-ban léptek fel súlyos mellékhatások („major events”) légzésleállással és a bradykardiával (a szívfrekvencia lelassulásával).

Az ezekből a vizsgálatokból adódó súlyos következtetéseket sem az USA hivatalok, sem pedig a német STIKO nem veszi komolyan. A német oltási javaslatokban az szerepel, hogy: „A koraszülötteket függetlenül a születési súlyuktól a javasolt oltási kor szerint kell beoltani.” Az amerikai gyermekorvosi akadémia fertőző betegségekért felelős bizottságának véleménye: „A gyermekkorban javasolt minden rutinjellegű oltás a koraszülöttek és az alacsony súlyúak számára is biztonságos” (Saari 2003).

A koraszülötteknél jelentkező oltási reakciókat – az egészséges újszülöttek oltásakor esetlegesen fellépő bölcsőhalál körüli viták fényében – nagyon komolyan kell venni. W. Torch (1982) és L. J. Baraff (1983) voltak az elsők, akik a DTP oltások és a bölcsőhalál közötti valószínűsíthető összefüggésre utaltak. A légzési monitoron néha éretten született csecsemőknél is mutatkozik az oltás utáni napokban légzésleállás vagy megváltozott légzési minta (Scheibner 1991, Steinschneider 1991). 1.500 hatkomponensű oltóanyaggal (Hexavac-al) oltott gyermek esetén, legalább kettőnél jelentkezett légzésleállás (Liese 2000). A hatkomponensű oltóanyagok széleskörű felhasználása óta az oltás utáni napokban jelentett halálesetek esetleg visszavezethetők az oltás okozta légzésleállásra.

Autoimmun megbetegedések:

Az autoimmun megbetegedések olyan betegségek, amelynél az immunrendszer a testazonos szöveteket idegennek tekinti, megtámadja és ezzel idült gyulladást és szövetpusztítást idéz elő. Ezáltal hosszadalmas megbetegedések alakulnak ki, melyek legtöbbször szervi károsodással és gyakran idő előtti halállal járnak. Rendszerint nem lehetséges a gyógyításuk; a klasszikus orvoslásban az immunfolyamatokba erősen beavatkozó gyógyszereket adnak, pl. kortisont vagy immunszuppressszív szereket, hogy a gyulladásos folyamatokat elnyomják.

Az autoimmun megbetegedések alapjában véve bármelyik szervünket megtámadhatják – a legismertebb a reuma és a cukorbetegség. Sok idegrendszeri betegség hátterében is autoimmun folyamat áll. Az autoimmun betegség kitörésének előfeltétele a genetikai hajlam és a külső tényezők véletlen összjátéka. Európában vagy Észak-Amerikában húsz emberből egy betegszik meg élete során autoimmun betegség által. Ez a betegség a földön nem egyformán oszlik meg. Feltűnően gyakoribbak az iparosított és orvosilag is magasan fejlett országokban (Bach 2002).

Az orvosi irodalomban számos utalás van arra vonatkozóan, hogy az oltások a genetikailag hajlamos embereknél autoimmun betegségeket válthatnak ki vagy ezek lefolyását kedvezőtlenül befolyásolhatják (pl. Borchers 2002, Wraith 2003, Fourneau 2004, Ravel 2004). Az oltásokkal kapcsolatban jelentett autoimmun betegségek közé tartoznak a reumás megbetegedések, az idült bélgyulladások, a diabétesz és az idegrendszeri megbetegedések. Azoknál a gyerekeknél, akik bizonyos genetikai jellegzetesség által hajlamosak az autoimmun megbetegedésekre, az oltások után gyakrabban jelentkeznek idegrendszeri rekaciók (Montinari 1996, Bradstreet 2004).

A rendszerint nagyon korai oltási időpont a többkomponensű oltóanyagok ismételt beadásával a még éretlen gyermeki immunrendszer »sebezhető« fázisába esik, és emiatt könnyen vezethet zavarokhoz. Természetes fertőzésekkel ellentétben az oltások során a nyálkahártya védőkorlátját megkerülik, úgyhogy ezáltal a gyermeki immunrendszer egy része túlstimulálódik, ami az autoimmun betegségek kialakulásánál is szerepet játszik (ld. fentebb). Ha az oltási antigének véletlenül immunológiai hasonlóságot mutatnak a testszövetekkel (Brandis 1994) vagy az oltási antigének és a testazonos antitestek összecsapódva ún. immunkomplexeket képeznek, akkor az történhet, hogy a védekezőrendszer a testazonos szöveteket már nem tolerálja, hanem megtámadja. Az immunrendszer hálózatszerű felépítésének következménye is lehet az, hogy az oltóanyagok által az immunrendszer egyes részei »felszabályozódnak« és ezek beindítják az autoantitestek termelését (Reiber 1996).

Az autoimmun folyamatok kialakulásánál valószínűleg katalizátorként működnek a környezeti mérgek vagy az oltóanyagok adalékanyagai, mint az alumínium az influenza elleni oltásnál (pl. Fluad) az MF59 (Kimman 1992, Quak 1999, Satoh 2003, Ravel 2004). Ravel tanulmányának összefoglalójában azt írja: „Eredményeink alátámasztani látszanak azt a hipotézist, hogy az oltások a genetikailag hajlamos egyéneknél felerősítik az autoimmun megbetegedések kockázatát, amennyiben bizonyos környezeti vegyületeknek vannak kitéve”.

Reumás megbetegedések:

Reumás megbetegedések főleg a hepatitis B és a rubeola elleni oltás következtében alakulnak ki (Fisher 2001, Geier 2002b). A panaszok legtöbbször az oltást követő hetekben jelentkeznek:

„A rubeola és hepatitis B oltások utáni idült ízületi gyulladások eseteinek száma [gyakorisága], felnőttkorban statisztikailag szignifikánsan magasabb volt, mint a kontrollcsoport esetében. A rubeola oltás számlájára írandó kockázat 32 és 53 között volt, a hepatitis B oltás esetében pedig 5,1 és 9,0 között volt a kontrollcsoporthoz hasonlítva” (Geier 2002b).

Valószínűleg még más oltások is növelik ennek a betegségnek a kockázatát az arra genetikailag hajlamos egyéneknél. H. Truckenbrodt (1997), Garmischban, a gyermekreumatológiai osztály főorvosa a témához ezt fűzi hozzá:

„Sok gyermek-reumatológus figyelte meg azt, hogy a betegség kitörése [gyermekkori reuma] ill. reaktiválása [újra fellángolása] legalább időbeni összefüggést mutat az oltásokkal… Az oltás és a tünetek fellépése közötti intervallum néhány naptól hetekig is eltarthat”.

Ezt a kijelentést támasztja alá Harrison (1997) egy vizsgálata is, amiből ezt a következtetést vonja le: „… az erre hajlamos kisszámú betegeknél az oltások a reumás izületi gyulladás kiváltó okai lehetnek”.

Idült bélbetegségek:

A gyermekkori idült bélgyulladások az utóbbi évtizedekben drámai méretekben megszaporodtak. A kanyaró elleni oltásról szóló fejezetben pontosabban kitérek élő oltóanyagok általi lehetséges kialakulásukra.

Diabétesz:

A diabétesz (cukorbetegség) során az inzulinhiány miatt, ami a hasnyálmirigy egyik hormonja, állandóan magas vércukorszint alakul ki. Oka az inzulintermelő sejtek autoimmun folyamatok általi elhalása a hasnyálmirigyben. Amennyiben ezt nem kezelik, akkor rövid időn belül diabéteszes kóma általi halál következhet be.

Ugyan a gyermekek és fiatalkorúak diabétesze az összes diabéteszes megbetegedéseknek csak 10-20%-át teszi ki, de kezelése rendkívül nehéz, mert naponta többször kell inzulint szubkután (a bőr alá) befecskendezni, vércukorszint rendszeres ellenőrzése és szigorú étrend mellett. Ennek ellenére – a majdnem elkerülhetetlen vércukoringadozások következtében – idővel szervi károsodások fenyegetnek a szíven, a vesében, a szemben, valamint vérkeringési zavarok és idegkárosodások is. A cukorbetegség az ipari országokban az egyik leggyakoribb halálozási ok.

A hepatitis B, Hib, szamárköhögés és MMR elleni oltások bevezetése utáni 2-4. évben az amerikai és a finn gyerekeknél drámaian megnőtt a diabéteszes megbetegedések száma (Classen 1998a, b, 2003). A finn gyerekeknek a világon a legnagyobb a diabétesz kockázata, és ők azok, akiket a leggyakrabban és »legmegbízhatóbban« oltanak (Tuomilehto 1999). Európa más országaiban is évről évre egyre több cukorbetegség fordul elő, és éppen a gyermekek első négy életévében a legmagasabb ez a növekedés (EURODIAB 2000). A német gyerekeknél 1993 óta a cukorbetegség évente 3%-al nő. Főleg a kisebb gyermekek, a három és hat év közöttiek a leginkább veszélyeztetettek (ESPED 2002, Galler 2004).

Finnországban azt is kimutatták, hogy a növekedés mértéke a beadott oltások számától függ (NVIC 1999). A cukorbetegség gyakorisága ott a 60- as és 70-es években a négy év alatti gyermekeknél hasonlóan alacsony maradt egészen addig az időpontig, amíg a kormány egymás után meg nem változtatta az oltási javaslatokat: 1974-ben a Hib- és a Meningococcus elleni oltást vezették be kisgyerekek számára, 1977-ben a szamárköhögés elleni oltást. 1977 és 1979 között a kisgyermekek körében a diabétesz 64%-os növekedést mutatott. 1982-ben bevezették a csecsemők számára is a Hib-oltást és kisgyermekeknél pedig az MMR-oltást. 1982 és 1987 között a diabétesz további 62%-os növekedést mutatott a négy éven aluli gyermekek esetében.

Az ok-okozati kapcsolat mellett az szól, hogy állatkísérletekben is kimutatták az oltások által előidézett cukorbetegséget (Classen 1996c). Feltétlenül szükségesek még mélyrehatóbb vizsgálatok, hogy több mindent megtudjunk erről a fenyegető mellékhatásról: »Az oltási tanulmányok a beoltott személyeket általában csak pár hétig követik nyomon, hogy megfigyeljék, hogy nem alakul-e ki mellékhatás. Oltások okozta cukorbetegség ezzel szemben az oltás után egy évvel vagy még később alakul ki« (Classen 1998a).

Makrofágos myofasciitis:

A makrofágos myofasciitis kórképét először 1998-ban írták le (Gherardi 1998). Alumíniumvegyületek befecskendezése által alakul ki, melyet elölt (inaktivált) oltóanyagokban segédanyagként alkalmaznak. 1998 és 2003 között csak Franciaországban több mint 200 eset vált ismertté, főleg a hepatitis B és a tetanusz elleni oltással összefüggésben (Gherardi 2003). A betegség erős és tartós fájdalmakkal kezdődik az oltás helyén. A következő hónapokban, ill. években izomgyengeség és diffúz izom- és ízületi fájdalmak jelentkeznek; kb. minden tizedik érintettnél progrediáló (előrehaladó) idegkárosodáshoz is vezet, pl. látászavarok, hólyagürítési zavarok, érzékelési- vagy egyensúlyzavarok. A feltételezett okok autoimmun folyamatok, melyek az izom- és idegszövetek gyulladásával és pusztulásával járnak. Az érintettek többsége egy olyan gén hordozója, mely autoimmun betegségekre hajlamosít. A vérben az izomenzim (CK) magas koncentrációja mutatható ki. Ennél az oltási mellékhatásnál az a különleges, hogy az oltás helyéhez közeli izomból biopszia által kimutatható, és a vérben is kimutatható az immunfolyamatok idült stimulációja. Sok betegnél fizikai tünetek is vannak, és idült fáradtság alakul ki (Authier 2001). Minden harmadik érintettnél a kórkép egy idült betegségbe csap át, pl. egy nem klasszikusan lefolyó szklerózis multiplexbe. Időközben csecsemők körében is számos myofasciitis esetet regisztráltak, amely izomgyengeség, a fejlődés lemaradása és idegrendszeri zavarok által mutatkozik (Lacson 2002, DiMuzio 2004). A myofasciitis csekély ismertsége miatt még sok fel nem ismert esetet feltételeznek. Egy tisztázatlan, mozgást érintő fejlődési rendelellenesség esetén ezért mindenképp meg kellene határozni az izomenzimet, és feltünő érték esetén ezt követően el kell végezni az oltás helyéről vett izomszövet vizsgálatát. A makrofágos myofasciitis esetében egy olyan súlyos oltási mellékhatásról van szó, mely még alig ismert, és késői kibontakozása miatt rendszerint nem ismerik fel oltási szövődményként. Németországban csak szórványos jelentések vannak. Minden beoltott személy vagy hozzátartozója, aki egy erősebb helyi oltási reakció után hónapokkal vagy évekkel feltűnő változásokat észlel maga vagy gyermeke testi közérzetében, az – legjobb, ha a megfelelő irodalommal felszerelkezve – egy (gyermek)neurológus szakorvoshoz fordul. Csak így lehet majd idővel ennek az oltási szövődménynek a valós gyakoriságát megállapítani.

Neurológiai megbetegedések:

Nagyon vitatott annak a kockázatnak a nagysága, hogy oltások által idegrendszeri megbetegedések alakulnak ki maradandó károkkal. Mivel idegrendszeri megbetegedések spontán (maguktól, véletlenszerűen) is felléphetnek vagy bizonyos kórokozók által is kiváltásra kerülhetnek, nagyon nehéz, sokszor lehetetlen az egyes esetben az eredeti ok megtalálása. A idegrendszeri oltási károkra az oltóanyagok engedélyezése előtt rendszerint nem derül fény, mivel a kísérleti személyek csoportjai, akiken ezt tesztelik, túl kicsik, és a megfigyelési időtartam túl rövid. Az engedélyezés után és az oltóanyagok tömeges alkalmazása során viszont már a jelentési rendszertől és a megfigyelő orvosok motivációjától függ, hogy a káresetek egyáltalán bekerülnek-e a statisztikákba. A szokásos (passzív) jelentési rendszerek visszajelzési hatékonysága csak 5-10% – ez azt jelenti, hogy a legtöbb, akár még súlyos heveny oltási szövődmény is a valóságban kb. 10-szer gyakoribb, mint az oltási statisztikákban. Az a kérdés, hogy nagyon ritkán vagy nagyon sokára fellépő események visszavezethetők-e az oltásra, ezzel a módszerrel egyáltalán nem válaszolható meg. Ehhez nagyon részletes tanulmányokra lenne szükség nagy betegszámmal és több éves követési idővel.

Az idegrendszeri oltási károk valószínűsíthető mechanizmusa során az oltási antigén és a saját idegi fehérje (protein) antigénjének hasonlósága miatt velőhüvelyt megtámadó antitestek (myelin-antitestek) vagy védekező sejtek (autoreaktív limfociták) képződnek az idegeket borító hüvelyekkel szemben. Ezek gyulladás által elpusztítják az idegek hüvelyét, ami átmeneti vagy maradandó működési zavarokhoz vagy kiesésekhez vezetnek. A perifériás idegeket, a gerincvelőt vagy az agyat is érintheti ez a gyulladás és hüvely-vesztés. Azok az emberek, akiknek az immunrendszere speciális tulajdonságú, bizonyos „HLA-haplotípusú”, különösen fogékonyak az oltások általi autoimmun megbetegedésekre és idegkárosodásokra. Az idegrendszeri oltási károk másik mechanizmusát a DNS szintjén feltételezik. Toxikus (mérgező) anyagok, pl. az alkohol, a higany és az oltóanyagok adalékanyagai, mint a thiomersal és az alumínium ebben a korban már nagyon kis mennyiségben is zavarhatják a növekedést, a specializálódást és az idegsejtek összekapcsolódását azáltal, hogy blokkolják a növekedési faktort (IGF-1), melynek feladata, hogy bizonyos génterületeket aktiváljon és másokat pedig gátoljon. Ennek a kisgyermekkori fejlődésben fatális következményei lehetnek, és az idegrendszeri fejlődési zavarok alapjait képezhetik (Waly 2004).

Az oltások – a természetes megbetegedésekkel ellentétben – előidézhetik az immunrendszer egyensúlyának zavarát. Többek között olyan anyagok szabadulnak fel nagy mennyiségben, mint a gamma interferon, mely által a bélnyálkahártya és a vér-agy-gát áteresztőbbé válik (Madara 1989, Huynh 1993, Pabst 1997). Lehetséges, hogy ez az idegrendszerben bekövetkező oltási károk kiváltó oka, mivel ezen a módon megkönnyítik a potenciális idegkárosító vegyületek, mint az alumínium, az oltási antigének vagy az élő vírusok bejutását az idegszövetekbe. A következő idegrendszeri megbetegedések esetében feltételeznek vagy biztosan ismernek összefüggést az oltásokkal:

a.) Perifériás idegek károsodásai

Főleg az arc és a kar területén alakulnak ki, de – különösen tragikus esetben – a látóidegben is, bizonyos körülmények között maradandó látási károkhoz vezetve.

b.) Guillain-Barré-szindróma

Ez a perifériás idegrendszer heveny gyulladásos megbetegedése, a test izomzatának többé- kevésbé teljes, ernyedt bénulása. Ennek okai: fertőzések vagy oltások. Az oltás után hetek vagy hónapok is eltelhetnek, amíg ez a betegség kitör – emiatt sokszor nem hozzák összefüggésbe vele (Ehrengut 1998). A betegség hetekig tart, a tünetek fokozatos visszahúzódása után tartós károk is fennmaradhatnak. A kezelés akár hosszútávú lélegeztetést is szükségessé tehet, mivel a légzési izomzat is érintett lehet. A Guillain-Barré-szindróma halálozási rátája fiatalkorúaknál és felnőtteknél 6% és növekvő korral növekszik. Leggyakrabban tetanusz, kanyaró, KE és influenza elleni oltásokkal összefüggésben jelentik.

c.) Transzvers myelitis

A transzvers myelitis egy olyan megbetegedés, melynek során a gerincvelőben az idegkötegek hüvelyvesztése (demyelinizálása) következik be. Az általános betegségérzet mellett bénulások, izomgörcsök, érzékelési zavarok és hátfájások alakulnak ki. Hosszútávú prognózisa kedvezőtlen, gyakran idegrendszeri kiesések maradnak vissza. A transzvers myelitisből szklerózis multiplex is kialakulhat. A transzvers myelitist tetanusz, hepatitis A és B, kanyaró, rubeola és bárányhimlő elleni oltások után tapasztalták.

d.) Szklerózis multiplex (SM)

A szklerózis multiplex az idegrendszer súlyos és egyre inkább kiterjedő testi fogyatékossághoz vezető hüvelyvesztéssel (demyelinizációval) járó megbetegedése. A betegség szakaszosan zajlik. Heveny fellángolásokat (subokat) hosszabb stabil egészséges szakaszok követnek. Az olyan egyéneknél, akiknek genetikai hajlamuk rá van, az oltások egy-egy (akár első)

subot provokálhatnak. Főleg a hepatitis B elleni oltások után jelentkezett feltünően sok esetben SM, ami 1998-ban Franciaországban odáig vezetett, hogy a fiatalok körében meghirdetett oltási kampányt leállították. Ennek a problémának a tudományos vitája állandósult. A makrofágos myofasciitis, mint oltási szövődmény felfedezése, amely SM-szerű tünetekhez vezethet (Authier 2001), újabb olaj volt a tűzre.

e.) Heveny demyelinizáló encephalomyelitis (ADEM)

Az ADEM az agy és a gerincvelő gyulladása. A legtöbb esetben az oltás utáni hatodik nap és második hónap között alakul ki (Murthy 2002). A teljesen kialakult, súlyos kórkép gyakoriságát 1: 100.000 oltásra becsülik (Fenichel 1982). A himlő oltás következtében kialakuló oltási kár ismert példája volt az encephalitis, azaz „oltási encephalopátia”. Minden modern oltóanyag is okozhat ADEM-et. Különösen ismert a kockázata a veszettség, szamárköhögés és hepatitis B elleni oltás után. Az USA-ban a szamárköhögés elleni oltás okozta encephalitis egy elismert és kártérítéssel járó szövődmény, amennyiben az oltás utáni három napon belül lép fel. Az ADEM különböző tünetekkel jár: járászavar, bénulás, látászavarok, érzékelési zavarok, egyensúlyproblémák, pszichózis, görcsrohamok vagy tudatzavar. Minden tizedik gyermeknél maradandó fogyatékossághoz vezet (Tenembaum 2002). A felnőtteknél minden harmadik ADEM-megbetegedés szklerózis multiplex-szé alakul (Schwarz 2001). A diagnózist az agyvíz elemzése által, a koponya CT/MRT rétegfelvétele és a vérben lévő myelin-antitestek kimutatása által lehet felállítani. A kortizonnal való kezelésre sok esetben eltűnhetnek a tünetek. Valószínűleg sok idegrendszeri oltási szövődményt, melyeket eddig nem tudtak besorolni, az ADEM-re vezethető vissza (Pohl-Koppe 1991, Jones 2003). Például vannak olyan jelek, amelyeket komolyan kell venni, pl. a kanyaró elleni monokomponensű vagy MMR oltóanyagok az arra hajlamos embereknél egy lassan kialakuló autoimmun agyvelőgyulladást okoznak, és ezáltal hosszútávon idegrendszeri fejlődési zavarokat válthatnak ki (Bradstreet 2004). Egy nehezen kezelhető epilepsziánál is, amely az oltás utáni hónapokban alakul ki, erre az oltási szövődményre gondolni kell.

f.) Autizmus

Az autizmus vagy másnéven az autista szindróma egy mélyreható kisgyermekkori fejlődési rendellenesség, amely feltehetően az agy idült gyulladása által alakul ki. A betegség tünetei a korlátozott kapcsolatteremtés és kommunikáció, beszűkült aktivitás és érdeklődés, kényszeres és ismételt cselekvések, gyakran szellemi fogyatékosság. Főleg a thiomersalról és az alumíniumról, valamint az MMR oltóanyagról gyanítják, hogy az arra hajlamos gyermekeknél ezt a megfordíthatatlan fejlődési rendellenességet előidézik. A kanyaró oltásban lévő vírusok idült gyulladáshoz vezethetnek az agyban; a thiomersal és az alumínium az idegsejtek enzimrendszerét akadályozzák, és ezáltal gátolják az idegi kapcsolatok kiépítését: „Azt feltételezzük,

hogy a fémek, mint az ólom, higany és alumínium okozta terhelés által olyan tünetek alakulnak ki, amelyek fejlődési rendellenességgel járnak” (Waly 2004). „Az eredményeink arra engednek következtetni, hogy a kanyaróvírusok egy autista encephalitist okozhatnak” (Bradstreet 2004). „A fejlődésneurológiai rendellenességek kialakulása a thiomersal tartalmú oltóanyagok után a gyermekkorban nem véletlenszerű” (Geier 2003).

Az oltóiparnak érthetően hatalmas érdeke fűződik ahhoz, hogy ezen a területen befolyásolja a kutatásokat. Egy nagy amerikai tanulmány keretében, amely az autizmus és a thiomersal közötti összefüggéssel foglalkozik (Verstraeten, 2003), közzétették a részleteket, amely nagyszabású adathamísítást dokumentál (ld. a „Tudomány és kutatás” és „Kanyaró” fejezeteket).

Leukémia

Egy USA-beli tanulmányból, amelyet e könyv aktualizálásakor még nem hoztak nyilvánosságra, kiderül, hogy a gyerekeknél a hepatitis B elleni oltás következtében valamivel magasabb a leukémia kockázata (Ma 2002). Az egészségügyi hatóság és az Egészségügyi Világszervezet is értesítve van, és megpróbálnak pontosabb összefüggéseket keresni, esetleg a thiomersal- lal összefüggésben.

Halálesetek

Az oltásokkal összefüggésben egyre gyakrabban jelentenek haláleseteket, az egyes esetekben azonban aligha lehet bizonyítani a közvetlen okozati kapcsolatot. A halál az oltás után véletlenszerűen is bekövetkezhetett – például bölcsőhalál, heveny lefolyású fertőző betegség vagy görcsroham által. Mégis vannak utalások arra, hogy a modern oltóanyagok is vezethetnek halálos oltási reakciókhoz. Az ismert mechanizmusok: az oltóanyagra adott súlyos allergiás reakciók, heveny lefolyású idegrendszeri reakciók és görcsrohamok. A kanyaró oltóvírus által olykor előfordulhat a gyerekeknél fulmináns (robbanásszerű) lefolyású halálos fertőzés az immunrendszer addig fel nem ismert betegsége miatt.

2000 októbere és 2003 júniusa között Németországban és Ausztriában halálesetet jelentettek a hatkomponensű oltóanyagokkal (Hexavac vagy Infanrix Hexa) kapcsolatban (Keller-Stanislawski 2003). A tragikus esetekből öt az oltás utáni 24 órán belül következett be, és a boncolásnál mindegyiknél hasonló jelenségeket állapítottak meg. Három gyermek a negyedik oltás után kétévesen halt meg, ami a bölcsőhalált kizárja. Ketten már egyéves koruk előtt minden hatkomponensű oltásra lázzal, ill. nyugtalansággal és szokatlan sírással ragáltak. Felmerül az emberben a kérdés, hogy ezeket a súlyos oltási reakciókat miért hagyták figyelmen kívül, és miért folytatták töretlenül az oltási sorozatot?

Miután a halálesetek ismertté váltak, ami a sajtóban is visszhangra talált, az európai engedélyezési hivatal, az EMEA szakértői arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy nem valószínűsíthető, hogy oltási reakcióikról van szó, mivel nincsen rá „elfogadható pathomechanizmus”. Vagyis feketénfehéren ez azt jelenti, hogy ami megmagyarázhatatlan, az nem is létezik. A Paul-Ehrlich-Institut mindenesetre felhívta a figyelmet arra, hogy minden lehetséges, súlyosabb oltási reakciót jelenteni kell (amit 2001 óta amúgy is törvény ír elő). A hatkomponensű oltóanyagokat azonban továbbra is használták, és úgy vélték, hogy az oltással kapcsolatos felvilágosításnál a halálesetek megemlítése nem szükséges (Stück 2003).

*A feltételezett halálok száma az azóta eltelt 2 évben megnőtt. A Hexavac oltóanyagot – bár más indoklással – az EMEA 2005 szeptember közepén visszavonta a piacról. Ehhez részletesebben ld. a „Tudomány és kutatás” fejezetet.

Sok gyermekorvos időközben már nem alkalmazza a hatkomponensű oltóanyagokat, hanem olyanokat részesít előnyben, amelyekkel kapcsolatban több tapasztalat áll rendelkezésre. Az oltások és a bölcsőhalál közötti ok-okozati kapcsolat mellett szól az, hogy az USA-ban a hepatitis B elleni oltás bevezetése óta egyre több gyerek halt meg, és a boncolás mindig csak agyvizenyőt (ödémát) talált feltűnő leletként (Odent 1999). Néhány éve ezzel az agyvizenyővel kapcsolatban egyes szakemberek azt hozták be a vitába, hogy ez a csecsemők megrázása által is keletkezhet.

A fiatal csecsemők erőteljes rázása mindazonáltal a szemben a szivárványhártya vérzéséhez és agyvérzéshez vezethet, sokszor maradandó agykárosodással és magas halálozási aránnyal.

Egy ezzel teljesen megegyező kórkép adódhat akkor is, ha pl. az oltás következtében agyvelőgyulladás által az agy megduzzad. Mivel az okot utólag nem lehet egyértelműen megállapítani, ezért lehetséges, hogy vélt gyermekbántalmazás miatti perekben újra és újra téves ítéleteket hoznak (Leadbetter 1995). Az USA-ban pl. egy valószínűsíthető bírói tévedés következtében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Alan Yurkot, egy gyermek apját, ami aztán országos szolidaritási kampányt váltott ki. Hasonló eseteket Németországból is jelentenek, pl. amikor egy gyerek esetében megvonták a szülőktől a felügyeleti (gyámsági) jogot, miután a hatkomponensű oltóanyag bedása utáni órákban agyvérzéssel vették fel egy kórházba (Thun 2004).