Még hogy „Az autizmus nem gyógyítható!”


 Nagyon keményen megdőlni látszik az az
állítás, miszerint „Az autizmus nem gyógyítható!”, mikor is egy 3 évesen
autistának diagnosztizált kisfiúról, a napokban éves felülvizsgálatot követően
a Korai Fejlesztő Központ –idézem- „NEM ÁLL FENN AZ AUTIZMUS DIAGNÓZIS” megállapítást
tette.


 A szülők Dr. Tinus Smits
holland homeopata orvos több éve kifejlesztett protokolljának alkalmazásával
érték el ezen szinte hihetetlen eredményt, melyet nagyon sok „szakember?” ellenvéleményének
hangoztatásával, megalapozatlannak, hihetetlennek, valótlannak, és még sok más
negatív jelzővel titulált kezelésnek állított be.

A terápiával elért
eddigi eredmények igen csak biztatóak s reméljük, hogy ezen esetet követve,
igaz lassan, de egyre több gyermek javulásáról, gyógyulásáról számolhatunk be. Hónapok,
de talán már csak hetek kérdése, hogy nem csak külföldi eredményeket tudunk
felmutatni, hanem hazai szignifikáns példákkal állhatunk elő.


Gyermekeink gyógyulásának ténye
legyen cáfolata az eddigi szakmai szinten vallott nézetnek, miszerint az
autizmus pedagógiai, s pszichológiai probléma, és ebből kifolyólag csak és
kizárólagos alapon pedagógiai módszerekkel fejleszthető, pszichiátriai módszerekkel
kezelhető, teljes mértékben meghazudtolva az orvos-biológiai megközelítésekként
kezelendő betegségsorozatok, rendellenességek együttes jelenlétét.

Álljon itt feketén-fehéren az édesanya beszámolója fia állapotáról, s történetéről szóló levele: 
(személyi jogok védelmében, a neveket megváltoztattam)
Gáborka 2 éves volt, amikor bölcsödébe került.
Akkorra már sokat jártunk játszóházban, nagy csavargó volt addig, imádta a
gyerekeket maga körül, ha otthon voltunk mindig fogta a kezemet, húzott az ajtóhoz,
ha nem nyitottam ki, akkor püfölte, és szótagokat mondogatott mellette,
egyértelműen kifejezte, hogy menni akar. 2 éves korára nyáron már eljutottunk
odáig, hogy alig bírtam otthon lefoglalni, mindig sétálni akart menni,
érdekelte az egész világ. Az idegenekkel szemben bizalmatlan volt ugyan, de ha
elmentünk játszóházba, bárkivel ott maradt játszani, ismerkedett a többi
gyerekkel, utazás közben leállt vigyorogni idegenekkel is, ezzel azt akarom
mondani, hogy a bizalmatlansága nem általános volt, csak bizonyos embereknek
szólt. A barátaink között is szelektált, és később mindig kiderült, hogy neki
volt igaza, akit ő elutasított, arról később kivétel nélkül kiderült, hogy nem
egyenes emberek. Az állatok is érdekelték, kedvencei a fekete kistermetű kutyák
voltak. Az tény, hogy nem szerette túl közelről őket, de ez azért is lehetett,
mert nem ismerte közelről az állatokat. Az egyetlen furcsaság nekünk az volt,
hogy rengeteget ivott, 2 évesen megivott napi 3-4 l folyadékot.


Tehát bölcsödébe érkezéskor már feltűnt, hogy nem
tetszik neki Éva, a gondozó nénije, de a gyerektársaság viszont igen, és
gyerekek többen voltak, szeretett járni, szívesen is készülődött reggelente.
Viszont ha szomorú volt, akkor inkább félrehúzódott, és úgy sírt, nem engedte
közel magához Évát. Néha hisztis volt, mint egy átlag gyerek is, de nem voltak
kirívó esetek.


Néhány hónap múlva tűnt fel, hogy a többi gyerekek
csoportosulnak, de ő ezekből mindig kimarad, félrehúzódik, a csoportképen is
látszik, hogy odaültették a szőnyegre ugyan, de ő elfordul játszani az autóval
(az a gyerek, aki addig imádta, ha fotózták, pózolt, vigyorgott mindig), és
utána el is mászott. Az utolsó képen már csak a feneke látszik. Eltelt néhány
hónap, és Gábor semmilyen szinten nem fejlődött, februárra már azt néztük, hogy
a csoportszobában csak úgy játszik, ha leül A pontba legalább 50 kisautóval,
elgurítja B pontba, majd vissza. Ha valaki keresztezte az útvonalat, olyan
dührohamot kapott, amilyet én még sosem láttam azelőtt. Az udvaron csak
motorozott, szélvész módjára, egyfolytában órákon át. Ha be kellett menni ebédelni,
levágta magát a földre, és ordított. Áprilisban fordult elő először, hogy
engedte Gábor, hogy Éva  néni megnyugtassa.


Ekkorra már a mi idegrendszerünk is kezdte
felmondani a szolgálatot, egyszerűen nem tudtuk hová tenni, mit miért csinál a
gyerek, a legkisebb szinten sem tudtuk kezelni. Semmilyen szinten nem
kommunikált velünk, a hisztiket leszámítva, ha valamit akart, csak állt mereven
és várta, hogy kitaláljuk a gondolatát, ha valamire rájött, hogy hogyan
működik, vagy valamit sikerült megcsinálni, (imádta a logikai játékokat,
kirakókat, stb), nem osztotta meg az örömét, sosem mutatott rá semmire, eléggé
befordult volt. Gesztusokat általában használt, az eseményekre adott
reakciójából tudtuk, hogy egyébként értelmes manó, ezt a gondozó nénije is megerősítette.
Ekkor jelentkeztünk be vizsgálatra, de nyári szünet miatt, csak 3 éves kora
után, októberben kerültünk sorra a Korai Fejlesztő Központban. Elmondtuk, hogy
aggódunk amiatt, hogy nem kommunikál Gábor, 3 évesen nemcsak, hogy nem
szobatiszta, de hajlandóságot sem mutat rá, és néha olyan elrévedező, mintha
valami mást nézne, amit mi nem látunk, illetve hogy nagyon erős dühös hiszti rohamai
vannak, a többi gyerek a bölcsiben már elkezdte messze elkerülni. Ott
egyszerűen annyit közöltek, hogy ez, amit felsoroltunk, és amit láttak
egyértelműen lefedi az autizmus témakörét, ahol nagyon széles skálán mozognak a
gyerekek, Gábor valószínűleg az átlagnál intelligensebb, mert logikai
feladatmegoldásoknál akkor körülbelül 7 éves szinten volt. Ami szintén alátámasztja
az autizmust.

Mindenki
sejtheti, mit éreztünk a férjemmel. De Gábor akkor is meglepett. Hazafelé
tartottunk a vizsgálatról, amikor egyszer csak kimutatott az autó ablakán és
megszólalt: "Jecci". Annyira csodálkoztunk, nem is hallottuk addig az
igazi beszédhangját, mondtam neki, hogy mondja még egyszer, nem értettük. És
elismételte, majd mikor nem értettük, azt mondta: "jevövő". Ez volt a
repülő, az első szava. Ez októberben történt ugye, és márciusig ismét szavát
nem hallottuk. Kivéve a vizsgálat utáni héten otthon összegyűjtötte anyát és
apát, behúzott bennünket a szobába, vitte a bilit és mondta, hogy piszi. Ekkor
belepisilt a bilibe, de aztán egy évig megint semmi. Egy idő után, mikor
rájöttünk, hogy ezekből nem fog rendszert csinálni, mondtuk neki, hogy
értettük, kivárjuk, míg ő akarja ezeket. Elkezdtük a fejlesztést, heti egyszer
gyógypedagógiai fejlesztés volt a Koraiban, bölcsibe járt tovább ugyanúgy
mellette. Csakhogy akkor már minden reggel vergődött, ordított, nem akart
bemenni a bölcsibe, meg sehová szinte, állandó készenlét kezdődött, hogy ne
zökkenjen ki semmitől, mert akkor nem tudunk vele mit csinálni. 


Amíg a fejlesztésekre
jártunk, nagyon kis mértékben, de fejlődött, viselkedése nem változott, 2007
februárban kezdett el szavakat használni, de nem kommunikált még, csak
ismételgette a szavakat, azt is ritkán. Utcán nem volt hajlandó sétálni, vagy
babakocsiztunk, vagy cipeltem. Májusban megszületett az öccse, akkor Gábor nem
fogadta idegenkedőn, hanem ha indultunk valahová, akkor odament a hordozóhoz,
és megfogta, hogy azt is vigyük magunkkal. Máskor nem vett róla tudomást, nem
foglalkozott vele, néha mosolyogva kukucskált felé, de nem ment hozzá közel.
Ekkor már majdnem 4 éves volt, de még nem volt szobatiszta. Aztán a nyári
szünetben egyik este elutasította fürdés után a pelenkát, azóta szoba- és
ágytiszta. Beszélni még akkor sem nagyon tudott, csak szavakat mondogatott, de
elkezdte már igényeit kifejezni. 


2007
szeptemberben kezdett el integrált óvodába járni vegyes csoportba, akkor
elkezdte utánozni a többieket, ahogy egymáshoz viszonyultak, elkezdett ő is
érdeklődni a csoportos tevékenység iránt, elkezdett mondatokat használni úgy,
hogy készen vett át másoktól mondatokat, vagy mesékből másolt ki, nem is mindig
illett a szituációba, de már itt is néhány hónap alatt nagyobb fejlődést ért
el, mint a bölcsödében két év alatt, aminek nagyon örültünk. 2008 májusban
mikor az udvaron játszottak a gyerekek, beszélgettünk az óvó nénivel,
megbeszéltük, miben és mennyire változott Gábor. Már elég jól lehetett vele
együttműködni, voltak ugyan rosszabb időszakai, de már több volt a jobb,
igényeit elmondta, kért inni, enni. De mondtam, hogy azt el se tudom képzelni,
hogy valaha beszélgessen a többiekkel, vagy elmesélje, mi történt vele, vagy
mit látott, mit evett. Ezt valószínűleg nem is várhatom el, örülök, hogy idáig
is eljutott, hiszen a fejlesztőben is mindig azt mondták, hogy "Anyuka törődjön
bele, az autizmus nem gyógyítható". Akkor ezt még elhittem. Nyáron is
szépen lassan fejlődött, még mindig utánzással tanult, ha látta egyik nap, hogy
az ismerősünk kisfia szórakoztatja az öccsét, másnap itthon ő is bohóckodni
kezdett, és a kicsi őt is nevette, amire nagyon büszke volt. De magától semmi
ilyesmi nem jutott eszébe. 


Júliusban
olvastam az Elixír magazin cikkét Tinus Smits módszeréről, utána olvastam az
interneten, találtam telefonszámokat, és felvettem a kapcsolatot a kezelőnkkel.
Egy személyes találkozás után eldöntöttük, hogy belevágunk, „Nincs mit
veszítenünk!” jelszóval. 


2008 szeptemberben
kezdtük el a terápiát, amely alatt Gábor rengeteget fejlődött, mindenben
ugrásszerűen, sokszor alig észrevehetően, októberben az érzelmeket kezdte
nagyon intenzíven átélni, szerelmes lett, majd a játéktevékenysége kezdett
bővülni. A beszéde folyamatosan tisztul, a hangok kiejtése és a választékosság
is. Már önállóan alkot mondatokat, beszél múltról, jövőről, észérvekkel akar
meggyőzni az igazáról hisztizés helyett, fantáziája is beindult, magától talál
ki dalokat és kicsi történeteket. 


2009 januárban
mentünk vissza éves felülvizsgálatra, ahol azt mondta a doktornő, hogy véleménye szerint
már NEM ÁLL FENN AZ AUTIZMUS DIAGNÓZIS. Persze megkérdezte, hogy mit csináltunk
a gyerekkel, mert EGY ÉVE MÉG EGYÉRTELMŰEN AUTISTA VOLT. 


A mostani diagnózis nyilván nem azt jelenti, hogy
egyik pillanatról a másikra minden rendbe jött, ezt mindenki tudja, gondolom,
de kifejezetten az autizmus-specifikus területeken olyan mértékű fejlődés
tapasztalható Gábornál, ami már nem autizmusra vall.
Konkrét példa: a vizsgálaton két doktornővel és a
tesójával együtt ültünk egy szobában, az egyik doktornő mondta, hogy menjünk ki,
és hagyjuk egyedül Gábort a másik hölggyel. Gábor megcsinálta a feladatok nagy
részét, amit kért tőle. Pár hónappal ezelőtt még ha nem volt kedve tovább
dolgozni, akkor visítva ledobta magát a földre, és kizökkenthetetlenül
hisztizett sokáig. Most pedig mikor megunta, közölte Kati nénivel (akitől
előzőleg megkérdezte, hogy "mi is a neved?"), hogy "köszönöm Kati
néni, nem szeretnék tovább csinálni azt, hanem menjünk anyához."
"Csak még egyet nézzünk meg, nagyon érdekes lesz" "Nem
szeretném, hanem akkor inkább autóznék. Vagyis nagyon ügyes voltam, sokat
megcsináltam, szerintem mehetek játszani Istvánkával!"(a kistestvére) Így
mesélte el a Kati néni, és el is hiszem, mert múlt héten engem pont ugyanilyen
érvekkel győzött meg a boltban, mert szerinte jól ebédelt, és megérdemli, hogy
kapjon Győri Édes Duplajót, és a tesó sem sír, és ő is kaphat. Tehát hiteles
lehet a sztori.


De
még mindig vannak időszakok, hogy kifejezetten felerősödnek az autisztikus
viselkedési minták, vannak rosszabb napjai, vannak tiltakozásai, de amit nagyon
élvezek, hogy hiszti közben már el tudja mondani, hogy mi miatt hisztizik.
Ugyanis eddig sokszor fogalmam sem volt róla. Még most is vannak a beszédében
ismétlődések, például kb egy hete elkezdte mondogatni, hogy "hú".
Mindentől függetlenül, és egyfolytában, mindegy, mit csinál közben. Ez persze
gyanúsan egybeesik az újabb kezelés kezdetével. Tehát valószínűleg ugyanolyan
gyorsan eltűnik majd, ahogy megjelent. Amikor beadom neki most a szert, másnap
néhány órára belázasodik, de aztán észrevétlenül el is múlik, nem avatkozom
közbe, hadd dolgozzon a szervezete. Igényli a magányt is pár percre, néha
elvonul a sátorba vagy az ágyába pár percre, majd újult erővel bújik elő.
Úgyhogy dolgozunk még a terápián jócskán, meg lehet, hogy következő
kivezetésnél megint befordul, és akkor meg ismét autistának mondanák. 


A
kezelőnk felkészített az elején, hogy ez egy hosszú terápia, tele
hullámvölgyekkel, lesznek könnyebb és nehezebb időszakok, éltünk már meg nehezebbet,
most jött egy könnyebb. Mindenesetre fantasztikus, hogy néhány hónap alatt már
idáig eljutottunk. Legvadabb reményeimben sem volt ekkora változás. Még sok dolog van, amiben fejlődnünk
kell, de jó úton vagyunk. :)