A gyógyuláshoz való jog az őrjöngő pszichiátriai betegeket is megilleti
Elhangzott: 2005. április 9-én
Az édesanya kimerült, fél, és tehetetlen. A pszichiáter főorvos belefáradt a többéves dörömbölésbe. Mindketten csak reménykednek, hogy nem történik semmi jóvátehetetlen, ha a tizenhat éves autista fiú ismét rohamot kap, törni-zúzni kezd, ön- és esetleg közveszélyessé válik. Magyarországon ugyanis nincs olyan hely, ahol ezeket a betegeket megfelelően ellátják.
Mivel nálunk még az is szenzációszámba megy, ha véletlenül megnyílik egy kis bankfiók, amelyet úgy rendeztek be – mellesleg alig egymillió forintos pluszköltséggel –, hogy például a vakok is éppolyan könnyedén és magától értetődő módon közlekedjenek ott és intézzék az ügyeiket, mint bárki más, senki sem fog csodálkozni a következő történeten. Akit az a sorscsapás ér, hogy hátránnyal startol az életben, mert testi fogyatékos, az elméje sérült, vagy egyszerűen csak elhatalmasodik rajta valamilyen pszichiátriai baj,nálunk az legtöbbször nemcsak kilátástalan jövő elé néz, de ezt a jövőt a hozzátartozói számára is reménytelenné teszi. Akik ugyanúgy, mint ő, magukra vannak utalva, és igazi segítséget önmaguktól remélhetnek csak, senki mástól.
De vajon akkor mi van, ha például valakiről, aki egyébként speciális ellátásra szorulna, hogy legalább karbantartsák az állapotát, egyszer csak az is kiderül, hogy veszélyes lett, s nemcsak önmagára, hanem másokra is? A Tizenhat óra megmutatja, hogy ekkor mi van. A történet egy tizenhat éves autista fiúról szól, akin az édesanyja váratlanul ijesztő tüneteket észlelt.
Egyre agresszívabbá vált a fiú, megütötte, megharapta az édesanyját, és ha az éjszaka közepén felébredt, akkor kiabálásával az egész családot felkeltette, senki nem tudott pihenni. A doktornő újabb és újabb nyugtatókkal próbálkozott, amelyek nemhogy nyugtatták, hanem még agresszívabbá vált tőlük a kamasz fiú. Egyre fokozódó agresszivitása miatt az anya már az egész családot féltette, ezért végül úgy döntött, kihívja az ügyeletet. Az ügyelet hívta a mentőket, akik csak rengeteg nyugtató beadása után, leszíjazva tudták beszállítani a beteget a pszichiátriára. A zárt osztályra az édesanyja is elkísérte, az ágya végében aludt; már amennyit tudott, mert a szobában lévő betegek annyira agresszíven viselkedtek, hogy nem mert igazán aludni. Két nap múlva – mivel nem látta, hogy érdemben bármilyen változás történne – saját felelősségére hazavitte fiát.
Ha a fiú rohamai erősödnének, a család sehova nem tud fordulni, mert mint az orvosok is elmondták nekik, Magyarországonaz ilyen betegek gyógykezelését, rehabilitációját nem tudják ellátni, egyszerűen nincsenek biztosítva a körülmények. Egyetlen megoldás az, hogy ha ismét rohamot kap a fiú, megint beszállítatják a zárt osztályra, ahol lenyugtatják, és ameddig az édesanya bírja, addig maradnak, majd haza mennek és minden kezdődik elölről.
A bíróság minden esetben kimegy a családhoz és felülbírálják, hogy valóban indokolt volt-e a fiú zárt osztályra való beszállítása. A bíró megállapította, hogy a beszállítás indokolt volt ugyan, de a zárt osztály nem megfelelő hely számára, mert érdemben nem lesz változás.
Pár napja ismét elég rossz állapotban van a fiú, várható tehát egy következő roham, aminek nem lehet tudni, mi lesz a vége. Az édesanya, bár nem szeretné elveszíteni fiát, egyre nehezebben bírja lelkileg, hogy ár ellen kell úsznia folyamatosan. Magán úton el lehet helyezni az ilyen betegeket is, de horribilis összegbe kerül, és kihalásos alapon lehet bekerülni. Találtak egy alapítványi működtetésű intézményt, ahová másfélmillió forint a beugró. Megpróbálják ugyan összeszedni a pénzt, de nem tudják mi lesz, ha mégsem sikerül, segítséget ugyanis senkitől nem tudnak kérni.
Dr. Rigó Péter pszichiáter főorvos, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet munkatársa elmondta, hogy az autizmus jelenleg nem gyógyítható betegség, de az esetek jó részében elég jól fenn tudják tartani a betegek állapotát. Egy szűk csoport az, amely a gyerekkor után agresszívvé válik, azonban az ő kezelésükre a pszichiátriai osztályok nincsenek felkészülve. Létre kellene hozni olyan helyiségeket, ahol ezeket a betegeket megfelelően le lehetne kötözni, de nem pizsamával például, hanem erre szolgáló szíjakkal, amelyek viszonylag kényelmesek. A tizenkét betegre jutó két ápoló nagyon kevés, hiszen egy-egy ilyen agresszív ember megfékezéséhez legalább két ápolóra van szükség, de akkor ki foglalkozik a többiekkel.
A pszichiáter főorvos szerint a jogszabályi környezet megvan, tehát nyilván ez inkább pénzkérdés, amit a mai magyar egészségügy egyszerűen nem tud megoldani. Más országokban, ahol jobban felszerelt az egészségügy, ott van egy biztonsági személyzet, akik arra vannak kiképezve, hogy hogyan lehet, minél kisebb sérüléssel megfékezni egy dühöngő beteget. Emellett vannak olyan helyiségek, ahol ezt humánusan le lehet folytatni, a kezelést be lehet állítani, de amíg ez nem történik meg, addig sincs veszélyben a többi beteg és az ápolószemélyzet.
Ma hat-nyolc évet kell várnia egy budapesti autistának arra, hogy intézetbe kerülhessen, ez is nonszensz – véli dr. Rigó Péter. Addig hol van, egy pszichiátriai osztály mélyén? – teszi fel a sajnos költői kérdést az orvos. Mert otthon nem lehet; vagy nem tud lenni.