Ahhoz, hogy az ember az oltások hatásait megértse, legalább részben meg kell ismerkednie azzal a tudással, melyet az immunológiai kutatások eredményei közvetítenek ezekről a folyamatokról. Mindazonáltal még sok összefüggés tisztázatlan, főleg a csecsemők immunrendszerére vonatkozóan – pont arra, melyről az oltásokhoz kapcsolódóan éppen szó van –, jelentős részekre még nem derült fény.

A szervezet védekező reakciója

Fertőzések esetén a kórokozók megpróbálnak a bőrőn vagy a nyálkahártyán keresztül bejutni a szervezetbe. Amennyiben ezen az akadályon túljutottak, akkor előszőr az aspecifikus (nem specifikus) védekezőrendszerrel találkoznak: falósejtekkel és gyilkos-sejtekkel, valamint bizonyos fehérjékkel, amelyek a kórokozókat megtámadják, vagy gátolják az elszaporodásukat. A szövetben ennek folyamán keletkező károk és vegyi jelzőanyagok által gyulladási reakciók keletkeznek. A véredények kitágulnak és áteresztőképesebbek lesznek, ami duzzanathoz, helyi felmelegedéshez és pírhoz vezet. A védekező sejtek és fehérjék ezáltal könnyebben odajutnak a történés helyszínére. Egy erősebb gyulladás esetén a testazonos jelzőanyagok és a kórokozók mérgező anyagai lázat váltanak ki. Ezáltal a védekezési folyamatok felgyorsulnak, és meggátolják a kórokozók aktivitását, valamint elszaporodását. Az aspecifikus védekezőrendszer nem vált ki immunológiai emléket.

Közben a szervezet egy másik, még hatékonyabb védekezőrendszere áll készenlétben, a specifikus védekezőrendszer. A specifikus azt jelenti, hogy kizárólag és teljesen csak egy bizonyos kórokozó ellen irányul és azt különösen hatásosan le is győzi. Ez a rendszer emlékezőképességgel bír. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon kórokozó által előidézett újabb fertőzés ellen véd, és az első hónapokban a csecsemőket is megvédi azokkal a fertőzésekkel szemben, amin az anya átesett.

A specifikus védekezőrendszer két „részből” áll:

• a sejtes védekezésből, olyan védekező sejtek által, amelyek a testfolyadékokban és a szövetekben találhatók, és

• a humorális védekezésből (a latin „humor” szó nedv-et, nedvben található- t jelent), mely a vérben speciális fehérjéből, az ún. antitestekből áll.

Ez utóbbiakat a várandósság során az anya átadja a gyermeknek, ami az első hónapokra védelmet nyújt.

A celluláris/sejtes (TH1-aktivált) védekezőrendszer

Az adott kórokozó tulajdonságairól a falósejtektől és az ún. dentrites sejtektől információ jut a limfocitákhoz. Ezek a specializálódott védekező sejtek ezáltal ún. T-1-es segítő-sejtekké vagyis TH1-sejtekké alakulnak át, és aktiválják a celluláris védekezőrendszert speciális vadász- és falósejtjeivel, amelyek egy mondhatni „nagytakarítási akcióval” az adott kórokozó által megtámadott összes testi sejtet eltakarítják. Mivel a vírusok a test sejtjein belül szaporodnak, ezáltal elvesztik táptalajukat. A celluláris védekezőrendszernek az a másik feladata, hogy elpusztítsa a parazitákat és a ráksejteket. A TH1-sejtek egy része emlékezőképességgel rendelkezik az antigénre vonatkozóan, és megismétlődő fertőzés esetén robbanásszerűen tud szaporodni.

A humorális (TH2-aktivált) védekezőrendszer

A falósejtek a kórokozóról szóló információt a T-2 segítő-sejtek vagy a TH2-sejtek segítségével a specializált fehérvérsejteknek, a B-limfocitáknak is továbbadják. Ezáltal ezeket védekező anyagok, vagyis antitestek termelésére ösztönzik. Az antitestek célzottak és csak a kórokozók ellen irányultak, csak a testnedvekben fordulnak elő, és szintjük a vérben laboratóriumi eljárásokkal mérhető (»titer«). Azonnal felismerik a hozzájuk »illő« kórokozókat, rájuk akaszkodnak, és ezáltal előkészítik őket a védekező sejtek általi szétroncsolásra.

A kórokozókkal való első találkozás után néhány napba telik, amíg a specifikus védekezés nagy teljesítménnyel beindul – legtöbbször túl sokáig ahhoz, hogy megakadályozza a betegség kitörését. Amennyiben a védekező rendszer elég erősen reagált a betolakodókra, akkor a B-limfociták »emlékező (memória)sejtekké« alakulnak át. Ugyanazon kórokozó ismételt behatolása esetén ezek által a véráramban nagy mennyiségben antitestek keletkeznek, így egy már „ismert” kórokozó általi újabb fertőzést már a kezdettől fogva meg lehet akadályozni – a szervezet »immunissá« vált.

Egy egészséges immunrendszer a védekező anyagok és a védekező sejtek különböző, kölcsönös ellenőrzési- és felerősítési mechanizmusainak finom összjátékán alapul. Amennyiben az egyensúly zavart, vagy a TH2- rendszer túlsúlyban van, akkor a védekező anyagok normális mértéket meghaladó termelése következik be. Ez olyan ártalmatlan idegen anyagokkal szemben, mint pl. élelmiszerek vagy a levegő részecskéi, túlzott reakciókat válhat ki – ez az allergiás betegségek kezdete. A testazonos szövetekkel szemben is elveszhet a tolerancia, ami az autoimmun betegségek fellépésének kedvez.

Azok a tényezők, amelyek a gyermek védekező rendszerét ily módon kibillentik az egyensúlyból, a jelenlegi ismeretek értelmében a kórokozókkal való hiányos találkozásból adódnak, ami a mi »higiénikus« nyugati életstílusunk, az első életévben túl gyakran felírt antibiotikumok és az oltások által is felléphet.

A védekezés szabályozásának zavara az oltások által

A terhesség során az anya és gyermek immunrendszere TH2 túlsúlyosabb, ami megakadályozza a magzat védekező sejtek általi kilökődését. Az első hetekben és hónapokban azonban – többek között az anyatejben lévő hírvívő anyagok által – beindul a TH1-rendszer, mely a gyermek első életévének elsődleges védekező rendszere (Owens 2000). A TH1-rendszer ilyetén elsődlegessége az immunrendszer úgymond tanulási fázisa. Az emlékező (memória)sejtek képződése a csecsemőknél alárendelt szerepet játszik, sőt különböző és eddig nem teljesen tisztázott okokból el van nyomva. Az a tény, hogy az újszülött az első hónapokban olyan sok, számára új antigénnel találkozik, máskülönben idült gyulladásos állapotot idézne elő, és ezáltal meggátolná a testazonos szövetekkel és ártalmatlan környezeti antigénekkel szembeni fontos tolerancia kialakulását (Adkins 2004).

Az immunrendszer ilyetén túlzott reakciójával szembeni természetes önvédelmét az oltások aláássák, hisz ezek során antigéneket fecskendeznek be a testbe anélkül, hogy azok a nyálkahártyával és az ott található védekező rendszerrel érintkezésbe kerülnének. A TH2-rendszer közvetlen aktivizálása által kikényszeríti az antitestek és a memóriasejtek termelését (Hussey 1996). A kisgyermekkori tetanusz-diftéria-szamárköhögés elleni oltás példáján megmutatták, hogy a TH2-sejtek annál inkább stimulálódnak, minél több anyatejjel kölcsönkapott antitest van a csecsemőben, tehát minél előbb oltanak (Holt 2003). Az alumínium, mint adalékanyag nyilvánvalóan kedvez e téves szabályozásnak (Gupta 1995, Brewer 1999). Ezen folyamatok következménye egyik oldalról az allergiás megbetegedésekre való nagyobb fogékonyság (Dr. Kósa Lajos et al. 2003*), főleg genetikailag terhelt gyermekek esetén:

„A modern oltóanyagok, a kórokozóktól való félelem és a higiénemánia az immunrendszer elől olyan információkat tartanak vissza, amelyre szüksége lenne. Ezáltal a T-sejt -szabályozásban nem a megfelelő… finom összehangolásra tesz szert, ami allergiás és autoimmun betegségek megszaporodásához vezethet” (Rook 1998).

Másrészt a fertőzések elleni védelmet is érzékenyen zavarják, amint azt egy összehasonlítás is jól mutat, melyet Nyugat-Afrikában végeztek oltott és nem beoltott csecsemők és kisgyermekek között: A diftéria, tetanusz, szamárköhögés és gyermekbénulás ellen oltott gyermekek halálozási aránya az oltást követő hónapokban és években kétszer olyan magas volt, mint a nem oltott gyermekeké – annak ellenére, hogy a beoltottak jobban szituált családokból származtak, és jobban voltak táplálva. A halál okai lázzal járó megbetegedések voltak, többek között malária és bélfertőzések (Aaby 2000).

John Clemes a WHO Global Advisory Committee on Vaccine Safety-től Aabys tanulmányát a következőképpen kommentálta: „Az utóbbi 50 évben a tudomány az oltásokat igencsak egyoldalúan vizsgálta…”. Új oltóanyagok előállítóinak igazolniuk kéne az engedélyezés előtt, hogy a szer megfelel a célnak: azt tehát, hogy a veszettség elleni oltás véd a veszettség ellen, és a kanyaró elleni oltás után a gyermek nem betegszik meg többé kanyaróban… „Az oltás hatását az életkorra (hosszútávú-túlélésre) eddig még alig vették figyelembe.” (Ehgartner 2003).

Az oltások teljesen másképpen serkentik az immunrendszert, mint a természetes fertőzések. Kiegyensúlyozatlanságot teremtenek, ami genetikailag hajlamos embereknél súlyos kihatásokkal járhat:

„A legújabb lépések annak megértésére irányulóan, hogy az immunrendszert a védekező sejtek hogyan irányítják, alapvető különbségeket mutatnak a természetes fertőzésekre és oltásokra adott reakciók között; az oltás csak részlegesen serkenti a TH1-reakciót” (Koppen 2004).

Az immunológusok és az oltáskutatók számára ez a probléma ismeretes; és dolgoznak azon, hogy az oltóanyagokhoz olyan vegyületeket adjanak, amelyek a TH1-rendszert is stimulálják (Holt 1997). Az első viroszómás oltóanyagok – ezek azok a részecskék, amelyekre az oltó vírusokat ráteszik, és amelyek az antigéneket így a TH1-sejteknek »prezentálják« – már törzskönyvezettek a piacon. Hogy ez műkődik-e vagy újabb kiegyensúlyozatlansághoz fognak vezetni, az teljesen bizonytalan. A celluláris védekezés túl erős stimulálása is kedvezhet az autoimmun betegségek kialakulásának.

Az immunrendszer finoman hangolt és még a mai napig meg nem értett egyensúlyába való mesterséges beavatkozások minden esetben nagyon problematikusak. Ezeket a felismeréseket az oltást pártolók elhallgatják, amikor azt állítják, hogy az oltások »elhanyagolhatóan alacsony számú [idegen anyagot] tartalmaznak a sok ezer más idegen anyaghoz képest, melyek ellen a gyermek immunrendszere aktívan ›természetes úton és módon‹ pár hónap alatt antitesteket termel« (Schmitt 1999b).