Azok a hepatitis C-vírussal fertőzött betegek, akik korábban – még a vérkészítmények hepatitis C-vírusra történő szűrésének bevezetése előtt – vérátömlesztésben részesültek, az államtól a hatályos jogszabályok alapján kártalanítást kapnak. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy az állam kártalanítási kötelezettsége vajon valóban indokolt-e ezekben az esetekben, mennyire igazságos ez a megoldás. A kérdés aktualitását az adja, hogy a közelmúltban jelent meg a Legfelsőbb Bíróság elvi határozata egy hepatitis C-fertőzéssel kapcsolatos kártalanítási ügyben, amely bizonyos szempontból elsősorban a károsultak számára kedvező megállapításokat tartalmaz. Javasoljuk egy olyan törvénymódosítás megfontolását, amely a jövőre nézve az általános termékfelelősségi szabályok alkalmazását rendeli a vérkészítmények esetében is, tehát az állam kártalanítási kötelezettségét megszüntetné.
Hazánk a hepatitis C-vírussal fertőzöttek számát tekintve a közepesen fertőzött országok közé tartozik, a véradók szűrővizsgálata 1,7%-os átfertőzöttséget mutat (1), más szerzők a magyar lakosság átfertőzöttségét 1,3%-ra teszik (2). A HCV-fertőzötteknek – akár vannak májbetegségre utaló tüneteik, akár panaszmentes vírushordozók – az életük során számos hátránnyal kell számolniuk, a testi épséghez, egészséghez fűződő joguk a fertőzés következtében minden kétséget kizáróan sérelmet szenved. Ezeknek a betegeknek jó része saját maga viseli a kárát, míg másokat – azokat, akik 1992 júniusa előtt vérátömlesztést kaptak – az állam kártalanít (a stabil vérkészítménytől fertőződött, veleszületett vérzékenységben szenvedő betegeket peren kívül, míg a többieket peres eljárásban). A kártalanítás ebben az esetben azt jelenti, hogy az állam olyan kárért áll helyt, amelyért a legkisebb mértékben sem felelős, a felelősség alól magát gyakorlatilag kimenteni sem tudja. A kérdés az, hogy mi az erkölcsi alapja ennek a kötelezettségnek.
Az egészségügyi jogszabályok már 1972 óta rendelkeznek az állam kártalanítási kötelezettségéről számos esetben, a kártalanítás esetköreit az új egészségügyi törvény (az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény, Eü. tv.) is többé-kevésbé átvette.
Ezeknek az egészségügyi kártalanítási tényállásoknak – többségében – két közös jellemzője van. Egyrészt olyan károkozás eseteiben járnak, amely senkinek sem felróható, tehát a polgári jog általános szabályi szerint a károsult kártérítési igénnyel senkivel szemben nem léphetne fel, saját magának kellene viselnie a kárát. Másrészt a beavatkozáshoz – amelynek következtében a kár keletkezik – valamely fontos közösségi érdek fűződik, ami erkölcsileg indokolja, hogy az állam a károsultat mégse hagyja magára a kárával, hanem megtérítse azt. Valójában itt nem is kártalanításról –, a jogszerű károkozás kompenzációjáról –, hanem inkább kártelepítésről van szó.
Ilyen eset a hatályos egészségügyi jogban például a kötelező védőoltáshoz kapcsolódó kártalanítási kötelezettség [Eü. tv. 58. § (7) bekezdés], ahol alapvetően a közösség érdeke, hogy mindenki alávesse magát az oltásnak, amelynek azonban vannak olyan szövődményei, amelyek a leggondosabb eljárás mellett is bekövetkeznek, el nem háríthatók, bár ezeknek a bekövetkezési valószínűsége viszonylag alacsony. Az általános szabályok alkalmazása esetén az oltási szövődmény bekövetkezésekor a károsult maga viselné a kárát, mégis igazságosnak tűnik, hogy a közösség (közvetlenül az állam) ezt átvállalja a károsulttól. Ráadásul a kötelező védőoltás a beteg beleegyezése nélkül is jogszerű, elvégzendő, és így a beteg a beleegyezése nélkül elvégzett beavatkozásból esetlegesen bekövetkező kárt is tűrni köteles. A kötelező védőoltás súlyos szövődménye egyébként akár igen nagy kárhoz, és ennek megfelelően igen nagy kártérítési összeghez is vezethet, így a jelenlegi bírói gyakorlatban megítélt legmagasabb nem vagyoni kártérítés (nyolcmillió forint) is egy ilyen esethez kapcsolódik. Ebben az ügyben a gyermek három hónapos korban kapott Tetracoq védőoltás pertussis komponensétől szenvedett súlyos agykárosodást(3).
Ugyanígy, ahhoz is közösségi érdek fűződik, hogy az orvostudományi kutatásokban a kutatási alanyok részt vegyenek, és vállalják azokat a kockázatokat, amelyek előre sokszor nem becsülhetők meg, és amelyek bekövetkezése esetében kártérítés nem jár – tehát ebben az esetben is a közösség érdekében vállalt kockázat egyfajta kompenzációja az állam kártalanítási kötelezettsége [Eü. tv. 164. § (1) bekezdés].
Más esetekben nem a közösség érdekét, hanem az altruista szándékot kompenzálhatja az, hogy az előre nem látható, el nem hárítható károkért és a kockázatokért az állam helytáll: így például a véradás esetében [Eü. tv. 226. § (4) bekezdés], vagy a szerv-szövet adományozása esetében (Eü. tv. 210. §).
Vannak azonban olyan esetek, ahol nagyon nehéz megindokolni a kártalanítás erkölcsi alapját, ilyen a vérkészítmények [Eü. tv. 227. § (4) bekezdés] és a törzskönyvezett gyógyszerek felhasználásával összefüggésben felmerülő károk esetében [Gyógysztv. 21. § (3) bekezdés] a hatályos jogszabályokban fellelhető állami kártalanítási kötelezettség. Ezeket a beteg ugyanis nem a közösség érdekében kapja, hanem a sajátjában – sőt, a vérkészítmények esetében az alkalmazás rendszerint életmentő, életfenntartó céllal történik. Egyértelműbben fogalmazva, ha a beteg nem kapna vérátömlesztést, akkor az életben maradási esélyei csökkennének. Az egyetlen racionális érv, amely a kártalanítás mellett szólhat, hogy a hatályos jog bizonyos esetekben nem ad lehetőséget a vértranszfúzió visszautasítására, tekintve, hogy az életmentő, életfenntartó beavatkozásnak minősül. A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására ugyanis csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan, és akkor is csak szigorú alaki feltételek betartása mellett [20. § (3) bekezdés]. Ez azonban, álláspontom szerint, önmagában semmiképpen nem indokolja azt, hogy az államnak kelljen helytállnia a vérkészítmény alkalmazásából eredő, el nem hárítható, előre nem látható minden kárért.
A Legfelsőbb Bíróság más szempontból tartja indokoltnak az állam kártalanítási kötelezettségét. A közelmúltban közzétett elvi határozatában (4) az állam kártalanítási kötelezettségét azzal kapcsolja össze, hogy a vérellátást a károkozás idején hatályban volt jogszabályok állami feladattá tették. Álláspontja szerint a jogszabály „ehhez itt elhelyezett felelősséget nem rendel ugyan, de a jogszabály helyes értelmezése szerint ennek a feladatnak a minőségi teljesítéséhez felelősségnek, mégpedig objektív felelősségnek”. [Ez az érvelés azért is érdekes, mert például a mentés is állami feladat (Eü. tv. 96. §), mégse merül fel, hogy itt az államnak objektív felelőssége vagy kártalanítási kötelezettsége lenne.]
Ha az állam kártalanítási kötelezettségéről nem rendelkezne a törvény, akkor – ahogy minden más termék esetében – a gyógyszerek és a vér, vérkészítmények esetében is a termékfelelősségi törvény (a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény) szabályait kellene alkalmazni. A termékfelelősségi törvény a gyártóra vétkességtől független felelősséget telepít, és a gyártó a felelősség alól csak a törvényben meghatározott okok esetében mentesülhet. Az egyik ilyen kimentési ok az, ha a termék gyártó általi forgalomba hozatala időpontjában a hiba a tudomány és a technika állása szerint nem volt felismerhető. A hepatitis C-fertőzés esetében pontosan erről a mentesülési okról van szó, hiszen a vérkészítmények kötelező szűrésének bevezetése előtt a vírust nem ismerték. Tehát a termékfelelősségi törvény általános szabályai szerint ilyenkor a beteg maga viselné a kárát. Érdekes, hogy a termékfelelősségi irányelv (az Európai Parlament és a Tanács 1999/34/EK irányelvével módosított, a tagállamok hibás termékekért való felelősségre vonatkozó törvényeinek, rendeleteinek és közigazgatási rendelkezéseinek közelítéséről szóló 85/374/EGK tanácsi irányelv) arra is lehetőséget ad, hogy a tagállamok ebben az esetben is a károsult helyett a gyártóra telepítsék a kárt; Magyarország azonban ezzel a megoldással sem a gyógyszerek, sem pedig a vérkészítmények esetében nem élt.
Az 1998 előtt hatályban volt egészségügyi törvény (1972. évi II. tv.) 58. §-ának (3) bekezdése még csak a gyógyszerek esetében mondta ki explicit módon az állam kártalanítási kötelezettségét. Úgy rendelkezett, hogy ha a gyógyszer összetétele és minősége megfelel a Gyógyszerkönyvben megállapított előírásoknak, és ennek ellenére alkalmazása folytán az állampolgár egészségében vagy testi épségében előre nem látható károsodást szenvedett, megrokkant vagy meghalt, őt, illetőleg az általa eltartott hozzátartozóit az állam kártalanítja. Az új egészségügyi törvény ezen változtatott, és ez már kifejezetten rendelkezik a vérkészítmény felhasználásával összefüggő kártalanítási kötelezettségről is [227. § (4) bekezdés], amikor kimondja, hogy amennyiben a vérkészítmény szakmai szabályok szerinti felhasználásával összefüggésben a beteg kárt szenved vagy meghal, őt, illetve az általa eltartott hozzátartozóját az állam kártalanítja. A HCV-fertőzés miatti kártérítési eljárások szinte kivétel nélkül a korábbi szabályozáson alapulnak.
Az állam kártalanítási kötelezettsége ezekben az ügyekben azt jelenti, hogy az állam magát semmivel kimenteni nem tudja, egyedül – elvileg – az elévülésre és az okozati összefüggés hiányára hivatkozhat. Az elévülés kérdésének megítélése elég bonyolult ezekben az ügyekben, ennek ismertetésétől most eltekintünk (5). Ami újdonság ezen a téren, hogy a Legfelsőbb Bíróság fentebb már említett elvi határozata az elévülés kérdésében – szakítva az eddigi bírói gyakorlattal – úgy foglalt állást, hogy az elévülés kezdete az, amikor a betegnek a tényleges károsodása bekövetkezik, vagyis az az időpont, amikor a tünetek jelentkeznek, és innen kezdve még öt év áll a beteg rendelkezésére, hogy igényét érvényesítse. Ez a megközelítés a károsult (a beteg) számára természetesen sokkal előnyösebb, mint a bírói gyakorlat túlnyomó része által eddig alkalmazott megoldás, amely szerint az elévülés nyugodott addig, amíg a beteg tudomást szerzett a betegségéről, és onnan kezdve már csak egy év állt rendelkezésére, hogy az igényét érvényesítse. A Legfelsőbb Bíróság fenti elvi határozata értelmében az állam az elévülési kifogás alapján a jövőben egyáltalán nem fogja tudni magát kimenteni.
Az okozati összefüggés értelmezése ezekben az ügyekben csak a felperesnek (a károsultnak) kedvez. A fertőzés forrása ezekben a kártérítési ügyekben a bizonyítás során szinte soha nem határozható meg minden kétséget kizáró bizonyossággal, így a bíróság csak a kockázati arányt mérlegelheti, és csak valószínűségi alapon hozhat döntést. A Legfelsőbb Bíróság elvi határozata nagyon egyértelműen fogalmazza ezt meg: „Miután orvosilag nincs kétségmentes megállapíthatóság, ezért a jogi bizonyítottság is ezen az alacsonyabb szinten értendő, és az okozati összefüggés jogi fogalmának bizonyítottságához, a fertőző forrás megállapításához elegendő a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése.” Az okozati összefüggés megállapításához elegendő tehát a bizonyítottság alacsonyabb foka is, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy azok a hepatitis C-fertőzöttek, akik valaha – a szűrés bevezetése előtt – kaptak vérátömlesztést, kártalanításban részesülnek, míg azok, akik nem, magukra maradnak a kárukkal. Tekintettel arra, hogy a vérátömlesztésben részesült betegek egy jelentős része is minden valószínűség szerint nem ettől, hanem más – ismeretlen – forrásból kapta a fertőzést, ez a különbségtétel álláspontom szerint nagyon igazságtalan helyzetet eredményez. Megfontolandó lenne ezért egy olyan törvénymódosítás előkészítése, amely a vérátömlesztés esetében az általános termékfelelősségi szabályoktól nem állapítana meg eltérést. Ez természetesen a szűrővizsgálat kötelező bevezetése előtt szerzett hepatitis C-fertőzésekkel kapcsolatos kártalanítást nem érintené, de legalább a jövőre nézve elkerülhetővé válna az állam parttalan fizetési kötelezettsége (amely természetesen közvetve az egészségügyi ellátásra fordítható forrásokat vonja el).
Irodalom
Az ETT véleménye és javaslatai a hepatitis C fertőzések megítélésének aktuális jogi problémáiról. Egészségügyi Tudományos Tanács Elnöksége, 2002.
Szalka A, Mészner Zs. Infektológia.Budapest: Springer; 2000. p. 107.
Fővárosi Bíróság 6.P.23.957/2001.; Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.073/2003.
Legfelsőbb Bíróság 863. számú elvi határozata.
Erre vonatkozóan l. Dósa Á. A hepatitis C-fertőzés miatt megítélt kártérítés. Lege Artis Medicinae 2003;13(3):244-5.