Viktor

Mi romlott el? Az ördög, ez esetben nem a részletekben van. Ellenkezőleg. Az egészségügy egész nyugati rendszere, alapjaiban, alapelveiben úgy rossz, ahogy van.

Először is, nem gyógyításról kellene beszélni, hanem megelőzésről – egészséges gondolkodásmódról,
táplálkozásról, életmódról; arról, hogyan állíthatnánk vissza az ember összhangját a természettel. Ám erről orvosegyetemeken alig hallani.

Másodszor, ha már a megelőzésnél – vagy annak hiányánál – tartunk: fogyasztás-centrikus
társadalmakban az azonnali élmény és a gyors öröm a vágy titokzatos tárgya. Gyorsan és hatékonyan célszerű enni, inni, fájdalmat csillapítani, sebtiben kell növényt termeszteni, állatot tenyészteni, élelmiszert termelni, méghozzá sokat és olcsón… Persze, ehhez vegyszerek, tartósítók, dúsítók, ízfokozók, stb. garmadájára van szükség. S nincs idő végiggondolni, hogy köszöni meg ezt a bánásmódot a természet vagy a szervezetünk. Majd bekapunk
valamit, ha fáj. Mama antidepresszánst szed, apuka Viagrát, a gyerekek pedig hiperaktivitás elleni pirulát.

Harmadszor, partvonalon kívülre került az egészségügyi játszma két eredeti főszereplője – az orvos és a beteg. Azelőtt a beteg megbeszélte problémáját a sámánnal-varázslóvalbábával- orvossal, s elégedetten ment mindenki
a maga dolgára. Időközben biznisz lett az egészségügy. Hatalmas biznisz. Ma a beteg is, az orvos is csak áldozata a rendszernek, s együtt nézik, miként zajlik a fejük fölött egy hatalmas, globális, a dollárok milliárdjainak
megszerzéséért folyó küzdelem. Az orvos, egyik oldalon, elvesztette szakmai hatalmát – a diagnózist
gépek készítik, a terápiát gyógyszergyártók írják elő. Csak a betegségre jut idő, a beteg emberre nem. A beteg pedig, a másik oldalon, elvesztette pénzügyi hatalmát – mert noha adóin keresztül továbbra is ő finanszírozza
az egészségipart, a döntésekbe már régóta nem szólhat bele. Itt a részvényes állja a cehhet, de szavazati joga nincs. Joga csak az engedelmességhez van. Az történik vele, amit az orvos, a kórház, a rendelőintézet, a betegbiztosító,
a gyógyszergyár, a szabályok, magyarul: a rendszer diktál neki. Pedig itt az ő egészsége, az ő élete a tét – ő az egész egészségügy célja és létezésének értelme.

Negyedszer, a beteget és az orvost egyaránt megfosztották szabad választási jogától.
Emiatt elsorvadt a szabad választás képessége is. Ha egy beteg a rendszer adta kereteken belül kezelteti magát (azaz, az elfogadott kórházakban, intézményekben, az engedélyezett eljárásokkal, szerekkel és eszközökkel, illetve az erre jóváhagyott orvos vagy gyógyász közreműködésével), akkor költségeit állja a biztosító – s a gépezet minden hűséges
szereplője megkapja bérét a közös kasszából. De ha a beteg más utat választ, s természetes gyógymódokat, megoldásokat akar igénybe venni, akkor magára marad, gyógykészítményeit (ha hozzájuk tud jutni) maga kénytelen
fizetni, s még azt is el kell tűrnie, hogy kigúnyolják naivságáért és hiszékenységéért. Ha az orvos tér le a számára kijelölt “tudományos” ösvényről, akkor azt kockáztatja, hogy komolytalanná válik saját szakmája körében, s a hatóság kiközösíti, ellehetetleníti, eltiltja. A népi, ősi, természetes gyógymódok jelentős részén csak nevetnek. De nem mindegy
végső soron, hogy mitől gyógyul meg a beteg, ha meggyógyul?

A beteg és az orvos sok évezredes zavartalan, közvetlen párbeszédébe tehát az elmúlt száz évben egyre többen szálltak be. S egyre többen szóltak bele. Az orvosok szövetségei. A kórházak szövetségei. A kormányzati , engedélyező,
szakmai felügyeleti és politikai szervek. A privát és állami betegbiztosítók, akik a pénz elosztása fölött döntenek. A jogászok és a bíróságok. Az újabb és újabb gyógyszer-, felszerelés- és diagnosztikai gyártók – még sorolni
is nehéz! S a sok bába között valahol elveszett a beteg. Ha a beteg is, az orvos is, az egészségügyi személyzet, a kormány is ennyire elégedetlen az “egészségügy” jelenlegi áldatlan helyzetével, akkor ki húz belőle hasznot?
„Cui bono?” Azaz, ki profitál? Teszi fel a kérdést most megjelent, „Az Egyészségügyi Maffia” c. lélegzetelállító, s egyben felemelően szép könyvében Ghislaine St-Pierre Lanctot kanadai orvosnő (illetve ex-orvosnő, mivel könyve megjelenése után a hatóságok beperelték, megfosztották doktori címétől, s élete végéig eltiltották az orvoslás gyakorlásától).
A válasz megtalálásához ezúttal is elég kinyomozni, honnan hová áramlik a pénz. Nagyon egyszerű: az adókból és biztosító társasági befizetésekből származó irdatlan pénzek javarészt a multinacionális ipar cégeihez kerülnek – a nagy
gyógyszer-, berendezés- és diagnosztikai termékgyártókhoz.

„Soha ne fordulj a tudományos orvosláshoz megelőzési szándékkal. Ez olyan lenne, mintha fognál egy
kalapácsot azért, hogy leüsd az ablaküvegen zümmögő legyet.
Nem mindig sikerül megölni a legyet, az ablakot viszont mindig betöröd.”

„A tudományos orvoslás a tüneteket és a test jelzéseit tünteti el anélkül, hogy meggyógyítaná a problémát. Csak lenyesi a jéghegy csúcsát. De a probléma, a jéghegy zöme azonban továbbra is ott van. Mivel a tudományos orvoslás az okot nem kezeli, függőségi és állandó alárendeltségi állapotban tartja a pácienst.”

Bízni magunkban Lanctot arra figyelmeztet, hogy a gyógyulás az egyének, a páciensek kezében: a mi kezünkben
van. Dönthetünk úgy, hogy nem teszünk semmit, s rendesen bevesszük a tablettáinkat, s meghalunk. Dönthetünk úgy is, hogy megtámadjuk az egészségügyi maffiát, tiltakozunk ellene, szembeszállunk vele, amibe jól kifáradunk,
s ugyanúgy meghalunk. De dönthetünk úgy, hogy felismerjük a maffiát, de mögé látunk, s felfedezzük, hogy nincs rá szükségünk! Az ön-egészségügyet kell megteremtenünk: végképp elzárkózni a hatóságoknak a hamis biztonságról és védelemről tett ígéretei elől, s megbízni saját magunkban, hiszen szuverén, döntésképes egyének vagyunk,
s tudjuk, mi jó nekünk, s mi rossz. Meg kell teremteni az orvos és a beteg, mint két egyenrangú fél közti közvetlen, egymásra épülő társas kapcsolatot, amelybe nem szól bele senki. A páciens szerezze vissza ellenőrzését a
saját pénze felett. Döntse el, kitől kér tanácsot, s kinek fizet ezért a tanácsért; lehetőleg fizessen közvetlenül,
s ne közvetítőkön, betegbiztosítókon keresztül. Inkább a tanácsokért, konzultációkért fizessen, semmint kezelésért.
Váltson orvost, ha szíve úgy diktálja. Gondolja meg kétszer is, mielőtt aláírná, hogy elfogadja-
e a rajta végzendő különböző vizsgálatokat és teszteket. Gondolja végig, mit vásárol, s kitől: támogassa a helyi, közösségi termelést és ipart, azt, amelyet ismer. Vállaljon felelősséget saját egészségéért, s annak költségeiért.
Ne az orvostól várjon diagnózist – a sorsa, s egészségének alakulása is, a saját kezében van.
Az csak tőle függ. Az orvos pedig együttműködő társként cselekedjen – ne félistenként vagy guruként. Az orvos legyen tanácsadó, aki áldoz annyi időt betegére, hogy rendes diagnózist készít számára – még akkor is, ha ehhez csökkenteni
kell a munka mennyiségét. Elsősorban tanácsadásért kérjen pénzt, ne kezelésért. Tisztelje betegét, ahogy a beteg is tiszteli őt, s bánjon vele úgy, ahogyan ő szeretné, hogy mások bánjanak vele. Végtére is a beteg gondoskodik
az orvos megélhetéséről! Gyakoroljon egészség-központú orvoslást, kerülje a felesleges teszteket, vizsgálatokat és gyógyszeres kezeléseket, hacsak azok nem elengedhetetlenül szükségesek. Tartsa tiszteletben ügyfele, a beteg
döntéseit, s működjön vele együtt a kezelési mód kiválasztásában. Ne tűrje, ha kollégája veszélyes praktikákat folytat – ne legyen többé érvényes a hallgatás törvénye, az „omerta”. Legyen nyitottabb az „alternatív” orvoslás irányában. Ne fogadjon el szívességet, juttatást az ipartól, főleg a gyógyszeripartól.

Utópia?
Lehet. Ez nézőpont kérdése. De tágítsuk képzeletünket! Lehet másképpen is szervezni az egészségügyet. Csak egy példa: a történelmi Kínában addig kapott fizetést az orvos a gondozása alatt álló családtól, amíg a családban
nem volt beteg… az orvos az egészség megőrzésében volt érdekelt. Az egészségügy jelenleg
elfogadott nyugati rendszere sürgős változtatást igényel, s ehhez másképpen kell gondolkozni.
Nekünk kell másképpen gondolkoznunk. Kezdjük el. Csak nyerhetünk!