Az oltások beadása, az oltások időközei és hatásuk időtartama

Miután a gyermekbénulás elleni Sabin cseppek formájában beadott oltást már nem javasolják (*a nyugat-európai javaslatokat csak több év elteltével követve 2006-tól Magyarországon sem), jelenleg minden standard oltóanyagot injekció formában adnak be. Az élő oltóanyagokat, mint a kanyaró, mumpsz vagy rubeola ellenit a bőr alá (szubkután) vagy intramusz-

kulárisan lehet beadni. Az elölt (inaktivált) oltóanyagokat, mint a tetanusz vagy a diftéria elleni, ill. az őket tartalmazó kombinált oltóanyagokat az izomba kell beadni, mivel az oltás adalékanyagai különben a zsírszövetben idegentest-reakciókat válthatnak ki. Ezenkívül az elölt (inaktivált) oltóanyagokat segédanyagokhoz kötik, melyek által szándékosan lassabban válnak szabaddá, hogy a védekező rendszerre hosszabb ideig tartó ingert fejtsenek ki. Ez azonban csak izomszövetekben működik, a jó vérellátásuk miatt.

Az oltásokat jobb, ha délelőtt adják be, hogy a heveny oltási reakciókat jobban szemmel lehessen tartani.  Az oltások közötti, hivatalos oltási rendekben megadott intervallumok rendszerint olyan minimális időközök, amelyeket be kellene tartani. Viszont ezeket az időközöket nyugodtan meg lehet hosszabbítani, hisz: »minden oltás számít«. Oltás után a mérhető antitest-szint nem elegendő bizonyíték a betegséggel szembeni védelemre, mivel főleg a celluláris védekezési rendszer az, amely a betolakodó kórokozót elfogja, és meggátolja a vírusok elszaporodását és szétterjedését. Csak a tetanusz és a diftéria esetében lehet az oltási védelmet az antitestek vizsgálata által biztosan megbecsülni. Ismeretlen, hogy a beoltott személyek egy részénél miért nem alakult ki sem antitestképzés, sem oltási védelem – az ő esetükben beszélünk (nonresponderekről) ún. nem reagálókról. Ők az oltási programok Achilles inai, mivel meghiúsíthatják a betegségek totális kiirtására irányuló törekvéseket. Egyedi esetekben a nem reagálókat károsodás is érheti, mert abba a hamis biztonságba ringatják magukat, hogy védettek.

A elölt (inaktivált) oltóanyagok csak átmenetileg nyújtanak védelmet, és bizonyos időszakonként újra fel kell őket frissíteni. Az oltási védelem időtartama és minősége kivétel nélkül kisebb, mint egy már átvészelt betegség által megszerzett immunitás. Ez alól kivételt képez a diftéria és a tetanusz: mindkét betegség után csak egy bizonytalan immunitás marad, ezért még átvészelt betegség után is ajánlatos az oltás. A STIKO egy Hib-fertőzés (pl. egy Hib-meningitis után) is javasolja a Hib-oltást, mert a betegség rendszerint azonnali antibiotikumos kezelése meggátolja a megfelelő mennyiségű antitest képződését

A kanyaró, mumpsz, rubeola vagy bárányhimlő megbetegedés szinte tökéletesen véd egy újabb megbetegedéssel szemben, és a mérhető antitestek egyértelműen magasabbak, mint a megfelelő oltás után. Az antigénnel való találkozás egy megbetegedésnél sokkal komplexebb és intenzívebb, mivel először a nyálkahártyán, majd a jelentős csíraszaporodás következtében a test belsejében megy végbe. Egy oltásnál ezzel szemben a nyálkahártya – mint gát – megkerülése miatt csak alacsonyabb antigén-koncentráció célozható meg, nehogy a beoltott személy túl nagy veszélynek legyen kitéve. Az ezáltal alacsonyabb antitest-termelésnek többek közt az a következménye, hogy a kanyaró vagy mumpsz ellen beoltott anyák a szoptatás során gyermeküknek alig adnak át védelmet ezekkel a betegségekkel szemben. Élő oltóanyagok esetében, mint a kanyaró vagy a mumpsz elleni, még tisztázatlan, hogy az idővel csökkenő antitestek esetében az emlékeztető oltások egyáltalán hatásosak-e (ld. a kanyaróról szóló fejezetet).