A sclerosis multiplex és egyéb,
demyelinisatióval járó betegségek
(Összeállította: Dr.Vámosi Bertalan)
Az idegrostok elektromos szigetelését biztosító, lamellaris szerkezetű velőshüvely anyaga a myelin. Ez egy komplex lipoproteid, ami 80 %-ban zsírnemű anyagokból és 20 %-ban fehérjékből áll. A myelin a központi idegrendszerben az oligodendrocyták, a peripheriás idegekben pedig a Schwann-sejtek membránjának származéka. Egy-egy oligodendrocyta a környezetében lévő számos— akár 40 körüli — axon számára biztosítja egy kb.1 mm hosszúságú myelin hüvely-darab (u.n. velőtag) felépítését. Az idegrost mentén egymást követő, különböző oligodendrocytákhoz tartozó velőtagokat a Ranvier-féle befűződések választják el egymástól. Ezek területében a velőshüvely rövid szakaszon hiányzik, és az axolemmában ugyanitt koncentráltan jelennek meg a feszültség-függő Na+- és K+-ioncsatornák. Ezek sequentialis aktiválódása következtében a depolarisatiós hullám az egyik befűződésről a következőre ugrik, ez eredményezi a nagyon gyors, coordinált és gazdaságos ugrásszerű ingerületvezetést, a saltatoricus conductiót. Jól érthető, hogy ennek az ingerületvezetési formának előfeltétele a myelin hüvely épsége, ezért annak elvesztése — az elvelőtlenedés vagy demyelinisatio — az érintett rostokban a vezetési sebesség súlyos csökkenését vagy a vezetés teljes blockját okozza még akkor is, ha a kórfolyamat a tengelyfonalat épségben hagyja. A demyelinisatióval járó betegségekben ezért olyan gyakori, hogy a kiváltott válasz (evoked potential — EP) vizsgálatok kóros eredményt adnak.
A demyelinisatiós folyamat során a velőshüvely elveszíti összefüggő szerkezetét, fragmentálódik, miközben az őt felépítő complex lipoproteidek kémiailag fokozatosan átalakulnak, egyre egyszerűbb vegyületekké hasadnak. A degradálódó myelin kezdetben még basicus anilin festékekkel festődik, éspedig metachromasiásan. A folyamat előre haladtával a metachromasia elvész, és megmarad a tiszta basophilia, amikor a myelin fragmentumok a lipoid festő sudánnal illetve scharlachhal halvány rózsaszínre, ill. halvány pirosra színeződnek (praelipoid szak). Végül a neutrális zsírokig történt complet zsírlebontást scharlach-affinitas vagy sudanophilia jellemzi. Ilyenkor a károsodott területben rengeteg eltakarító, u.n. szemcsés sejt látható, amelyek szép, ragyogó vörös festődésű zsírcseppekkel vannak zsúfolva. Ezt a "normális" myelin lebontási utat találjuk pl. sclerosis multiplexben és számos más, u.n. centralis demyelinisatióval járó kórképben, de ezen kívül a peripheriás idegek sérülését követő Waller degeneratióban is. Vannak azonban olyan, zömében hereditaer degenerativ jellegű, elvelőtlenedéses folyamatok is, amelyekben a lipoidok lebontása elakad, és vagy a metachromasiás, vagy a halvány rózsaszínű festődéssel jellemzett praelipoid stádiumban stagnál. Ilyen kórképek elsősorban a leukodystrophiák csoportjában találhatók.
Az idegszövet fehérállományának elvelőtlenedése igen sokféle, heterogen aetiologiájú kórfolyamatban fordul elő, mert az oligodendroglia számos noxával szemben jóval érzékenyebb, mint az astroglia, ezért lágyulás helyett "csak" demyelinisatio alakul ki. Így megtalálható számos ischaemiás, ill. anoxiás-vasalis károsodásban, a tartósan fennálló agyoedema területében, a központi idegrendszer különböző exo- és endotoxicus bántalmaiban (a chr. szénmonoxid- vagy arzénmérgezéstől az uraemiáig), posttraumás állapotokban, hiánybetegségekben (különös tekintettel a B-vitamin csoportra, a folsavra és a B12-re), valamint a gyulladások egy részében (leukoencephalomyelitisek). Az eddig említettek szerzett kórállapotok, míg az ugyancsak demyelinisatióval járó leukodystrophiák genetikusan determinált enzym defectuson alapulnak.
A felsorolt kórképek legnagyobb része másütt, a megfelelő címszó alatt található. Ebben a fejezetben a leukoencephalomyelitisek közé sorolható, de sok szempontból mégis különálló sclerosis multiplexet, a vele rokon acut disseminált encephalomyelitist és a Devic-féle betegséget, valamint igen röviden a leukodystrophiákat tárgyaljuk.
Sclerosis multiplex (SM)
Bevezetés
Általános jellemzés. A kórkép első leírója Jean Martin Charcot (1868). A sclerosis multiplex (SM) egyike azoknak az organicus neurológiai betegségeknek, amelyek kutatására a legtöbb szellemi és anyagi ráfordítás történt. Ez valóban indokolt, mert a fiatal felnőttek elnyomorodásának ez a kórfolyamat a leggyakoribb neurológiai oka. Aetiologiája pontosan még ma sem tisztázott, autoimmun jellegű pathomechanismusának azonban számos fontos részlete már jól ismert. A központi idegrendszer fehérállományának gyulladásos jellegű demyelinisatiós betegségéről van szó. A gyulladásos beszűrődések foltszerűek, többszörösek ("multiplex"-ek), rendszerint perivenularis localisatióban helyezkednek el, és a vér-agygát zavarával, gyulladásos oedemával társulnak. Az utóbbi tényezők az érintett területen áthaladó idegrostok ingerületvezetési blockját okozzák, és ezáltal focalis jellegű, a localisatiónak megfelelő, kieséses neurológiai tüneteket idéznek elő. A gócok a frontalis pólustól a conus terminalisig bárhol lehetnek, de bizonyos területeken statisztikai valószínűségük nagyobb. Így különösen gyakoriak az oldalkamrák körül, továbbá a n. opticusban, a IV. kamra körüli területben, valamint a hídban és a gerincvelőben. A diagnosis szempontjából fontos kritérium, hogy a multiplicitas miatt a tüneti kép typusos esetben egy gócból nem magyarázható kell, hogy legyen. Ha nem így van, akkor a dg.-t nagy fenntartással kell kezelni. A gócok területében az idegrostok — az oligodendroglia bántalma következtében — rövid időn belül nagyrészt elvelőtlenednek, de a tengelyfonalak sokáig megkíméltek maradnak. Bizonyos idő múlva — a funkciót károsító oedema és a gyulladásos cytokinek eltávolítása és/vagy a remyelinisatio megindulása után — a tünetek részben vagy teljesen oldódhatnak. A gócok egy részéből idősült plaque-ok képződnek, amelyek astroglia rostokkal vannak átszőve, ezért kemény tapintatúak (ez a "sclerosis" (= induratio), aminek az atherosclerosishoz természetesen semmi köze sincs!). Az esetek legnagyobb részében a tünetek órák vagy 1-2 nap alatt alakulnak ki, a remissio néhány hétig tart, amit hosszú hónapokon vagy éveken át nyugalmi állapot követ. A progressive szaporodó residualis tünetek miatt a rokkantság többnyire egyre kifejezettettebb lesz, de a kórlefolyásban igen jelentős egyéni különbségek vannak.
(P. Berlit és W. Seeger (1991) ábrája alapján).
Előfordulásának statisztikai gyakoriságát bizonyos geographiai és genetikai tényezők biztosan befolyásolják.
Praevalentiája országról-országra is, de legfeltűnőbben a földrajzi szélesség szerint változik, az Egyenlítőtől távolodva az arktikus övezet határáig általában növekszik. A 100.000 lakosra eső előfordulás pl. Észak-Amerikában a 10. szélességi foknál 10 fő, a 47°-nál pedig 60 fő, a fekete populatióban alacsonyabb, mint a fehérben. Keletről nyugat felé haladva is növekszik a gyakoriság. Pl. Japánban 100.000 lakosra mindössze 1-4 fő esik, de a többi ázsiai nép körében is ritkább, mint a hasonló szélességi fokon élő európaiakban vagy amerikaiakban. Hazánkban a praevalentia százezer lakosra 60-65 fő. Úgy tűnik, hogy a betegségre vonatkozó egyéni praedispositiót kb. 15 éves koráig nyeri el az ember. Ennek megfelelően, a különböző SM-kockázatú országokból felnőtt korban kivándorlók megbetegedési rátái még a kibocsátó ország, a kisgyermekkorban elvándorlók rátái pedig már a fogadó ország SM-es megbetegedési arányait tükrözik.
A földrajzi tényező mellett egyértelmű a genetikai faktor jelentősége is, mivel az SM-ben szenvedők első fokú rokonainak 10-30x nagyobb a megbetegedési kockázata, mint az egészséges kontrolloké. Szignifikánsan nagyobb az SM előfordulása bizonyos HLA csoportokban is, de hogy melyekben, az populatiónként változik. Így pl. Észak-Európában az A3, B7, a DR2 és a DW2 ezek a csoportok, de a legutóbbi időkben ide sorolták a DR3 és a DQW1 csoportokat is. Arra is vannak adatok, hogy a betegség súlyossága bizonyos determinansok jelenlétével korrelál.
Pathogenesis
Áttekintés
Egyelőre csak részlegesen ismertek azok a tényezők, amelyek az acut laesio kezdetét (initialisatio), majd további kifejlődését (perpetualisatio) meghatározzák. Bizonyosan lényeges mozzanat a T-sejteknek a központi idegrendszerbe való belépése. Ez a mozzanat perivascularis muff-képződéssel jár, vagyis a lymphocyták, miután áthatoltak a vascularis endotheliumon, a venulákat T-sejt aggregátumok formájában veszik körül. Csaknem teljesen biztos, hogy ezeknek a továbbiakban igen fontos, centralis szerepük van a demyelinisatiós folyamat initialisálásában. Széles körben elfogadott nézet ugyanis, hogy az SM közvetlen kiváltója egy autoimmun jellegű gyulladásos reactio, amit a központi idegrendszerbe belépő helper T-sejtek mediálnak. A folyamatot az u.n. trimolecularis modellel írják le, ahol (1) a T-sejt receptorok (TCR-ek) azokkal az (2) antigén(ek)kel reagálnak, amelyeket a makrophagok és az astrocyták membránjába épített (3) MHC class II molekulák presentálnak a lymphocyták számára. A trimolecularis interactiónak az alábbi következményei vannak: a helper T-sejtek stimulatiója, cytokin secretio, a T-sejtek proliferatiója, valamint a B-sejtek és a makrophagok aktivációja.
Mindezeket a T-sejtekkel kapcsolatos eseményeket megelőzi, illetve kiséri a vér-agygát működési zavara, "letörése".
Az események említett sorozatának azután a rendkívül érzékeny oligodendrocyták kiterjedt pusztulása, ennek pedig demyelinisatio lesz a következménye. A továbbiakban részletesebben megnézzük a pathomechanismus néhány fontos elemét.
A kórkép autoimmun jellege
Ennek fontosabb bizonyítékai a következők:
1. Immunológiai vizsgálatok során az acut SM-es laesiókban a helper (CD4+) T-sejtek felszaporodását találták, a központi idegrendszer makrophagjain és astrocytáin pedig abnormális mértékû MHC class II. expressiót figyeltek meg. Mivel a helper T-sejtek olyan TCR-eket expressálnak, amelyek az említett MHC class II. molekulák által kötött antigénekkel lépnek kölcsönhatásba, a T-sejt stimulatióért felelős trimolecularis interactio kulcs-komponensei tehát mind jelen vannak. A B-sejtek aktivációját bizonyítja, hogy a központi idegrendszeren belül ("intrathecalisan", vagyis a thecákon, a burkokon belül) jelentős immunglobulin synthesis zajlik, ami normálisan nincs jelen, és amire pl. a liquorban az oligoclonalis band-ek utalnak.
2. Genetikai bizonyítékok. Mint már említettük, bizonyos specifikus MHC class II allélek jelenléte az SM-ben való megbetegedésnek az átlagosnál nagyobb kockázatát jelzi. Ez alátámasztja azt az elképzelést, hogy egyes MHC struktúrák más struktúráknál alkalmasabbak arra, hogy az SM antigéneket a helper T-sejteknek presentálják, és ilyen módon a kórfolyamatot indukálják. Az SM polygénikus betegség, amelyben a monozygota ikrek concordantiája ehhez képest igen nagy, mivel 25-30 %, de még a dizygotáké is 2-5 %. Az átlag népesség 0,02-0,1 %-os cumulativ kockázati indexénél ez is jelentősen magasabb.
3. Állatkísérletes modellek. A laboratóriumi állatokban, amelyeket gerincvelő homogenisatummal vagy tisztított myelin proteinekkel és Freund adjuvánssal injiciálnak, experimentalis allergiás encephalomyelitis (EAE) fejlődik ki. Ez a kórfolyamat az SM-hez hasonlóan T-sejtes infiltratióval és focalis demyelinisatióval jár, sőt tengerimalacban egy relapsusokkal is járó demyelinisatiós folyamat fejlődik ki. Az EAE-ben szereplő legfontosabb antigén a myelin basicus protein (MBP) és a myelin oligodendrocyta glykoprotein (MOG). Megfigyelték, hogy az ezekre az antigénekre specifikusan "elkötelezett" T-sejtek a központi idegrendszerben önmagukban is gyulladást tudnak előidézni. Ez azt bizonyítja, hogy ebben az SM modellben a T-sejtek valóban központi szerepet játszanak.
SM antigén(ek)
Az emberi SM-ben szereplő antigének még nincsenek azonosítva. Nagy valószínűséggel állíthatjuk azonban, hogy
— egynél több antigén képes az autoimmun választ triggerelni, és hogy
— a kórfolyamatot beindító (initialisáló) antigén nem azonos a folyamatot tartóssá tevő (perpetualisáló) antigénnel.
Meglehetősen valószín˚, hogy az initialisáló környezeti stimulusnak — ahogy azt már említettük — földrajzi meghatározottsága van.
Ennek alapján elsősorban virusokra gondoltak. Ezt bizonyító virus particulumokat vagy DNS-t azonban nem sikerült következetesen kimutatni a betegekben. A virus-elméletet ez a tény gyengíti, de nem teszi biztosan kizárhatóvá. Lehetséges ugyanis, hogy a sejt védekező mechanismusai az évek hosszú sora alatt eltávolítják a DNS maradványokat.
Az a megfigyelés, hogy az SM-es betegek liquorában hő-shock proteinekkel reagáló T-sejtek vannak jelen, a bacteriumok esetleges szerepét is felveti. Az is lehet azonban, hogy a nagyon széles antigenitású hő-shock protein, ami a T-sejtek kiterjedt aktivációját eredményezi, inkább az SM exacerbatiójában, mint annak initialisatiójában játszik szerepet. Ez magyarázná, hogy az SM relapsusai gyakran jelentkeznek bacterialis fertőzések kiséretében.
Az autoimmun válasz folyamatossá válásában (perpetualisatio) valószínüleg bizonyos, a velőshüvelyt alkotó fehérjék szerepelnek döntő fontosságú antigénként. Erre utal pl., hogy az MBP antigén-determinansaival reagáló T-sejtek szignifikánsan nagyobb mennyiségben találhatók az SM-es plaque-okban, mint a központi idegrendszer másfajta gyulladásos laesióiban. Az MBP azonban nem az egyetlen antigén-jelölt, mert hasonló szerepe lehet a MOG-nak is, amit az a tény tesz különösen vonzó jelöltté, hogy a myelin hüvely felszínén található meg.
A T-sejtek belépése az idegrendszerbe
Felmerül a kérdés, hogy a T-sejtek miért és hogyan lépnek be a központi idegrendszerbe? Mivel perivascularis laesiók az SM-es betegek retinájában is láthatók, ahol nincsenek myelinisált rostok, és az astrocyták is különböznek az idegrendszerben találhatóktól, fel lehet tenni, hogy a vascularis endothel valamilyen primaer abnormalitása a meghatározó tényező. Ez "változtatja a blood-brain barriert blood- brain avenue-vé", és teszi lehetővé a lymphocyták átlépését. Lehetséges, hogy ez az abnormis functio a T-sejtek interactióit befolyásoló bizonyos adhaesiós molekulák (pl. az addressinek) túlzott produkciójával függ össze. Egyértelmű, hogy a T-sejtek aktiv migratio útján jutnak az idegrendszerbe, és ebben a folyamatban több fajta sejtfelszíni fehérje — immunglobulin és integrin— is szerepet játszik. Therapiás szempontból is perspektivikus lehet az a kísérleti megfigyelés, hogy az a4b1 lymphocyta integrin elleni antitestek EAE-ben gátolják a vér lymphocytáinak az endothelen keresztül történő migratióját, és ezáltal csökkentik a betegség súlyosságát. Hasonló eredményt láttak az immunglobulin természetű ICAM-1 adhaesiós molekula elleni antitest alkalmazásától is.
A vér-agygát letörése és a T-sejtek migratiója között önmagában nincs olyan oki kapcsolat, ami mindent rögtön magyarázna, hiszen kis számú, aktivált T-sejt idegrendszerbe való belépése normális körülmények között is folyamatosan végbemegy. Lehetséges azonban, hogy az aktivált T-sejtek egy bizonyos ponton már olyan cytokineket szabadítanak fel, amelyek az endothelium működési zavarát idézik elő. Ebben a folyamatban nagy valószínűséggel részt vesznek a szomszédos astrocyták is, amelyekről ismert, hogy a vér-agygát normális mûködéséhez való hozzájárulásuk elengedhetetlenül szükséges.
Mi okozza a demyelinisatiót?
A demyelinisatiós folyamatok részint
· a T-sejtek pathológiás mûködésével, részint
· humoralis tényezőkkel
függenek össze. Utóbbiak csak a vér-agygát letörése után képesek érvényre jutni.
T-sejt mechanismusok. A legkönnyebben belátható ok, hogy a gd TCR-eket expressáló cytotoxicus T-sejtek elpusztítják a myelint termelő oligodendrocytákat. Az aktivált T-sejtek viszont tumor necrosis faktor b-t (TNF)-b) produkálnak, ami szövettenyészetben az oligodendrocyták programozott sejthalálát (apoptosisát) indítja el. A TNF-b az SM-es laesiókan valóban megtalálható. A T-sejtek ezen kívül perforinokat is termelnek, amelyek a target sejtek membránján pórusokat hoznak létre, ami az intracellularis Ca++ koncentráció növekedéséhez, és a sejt halálához vezet. Mivel a fehérállomány oligodendrocytái rendkívül nagy kiterjedésû, és a környezeti hatásoknak kitett membrán felszínnel rendelkeznek, nagyon érzékenyek a perforinok által okozott károsodással szemben. De más sejt-typusok is tudnak potenciálisan toxicus molekulákat termelni. Így pl. a stimulált makrophagok proteinasékat, szabad gyököket és NO-t (nitrogén oxidot) secretálnak, amelyek mind szerepet játszhatnak a demyelinisatiós folyamatban.
Humoralis mechanismusok. Az SM régóta ismert sajátossága, hogy benne a központi idegrendszernek nemcsak a cellularis, hanem a humoralis immunitása is felfokozott állapotban van. A vér-agygát zavara lehetővé teszi, hogy különféle keringő antitestek jussanak be rajta. Az SM-es betegekben MBP- és MOG-ellenes, specifikus antitesteket lehet kimutatni. Az antitestek által indukált demyelinisatiós folyamatot complement aktiváció, majd a makrophagoknak az oligodendrocytákhoz való vonzódása mediálhatja. Sejttenyészetekben nyert adatok azonban arra utalnak, hogy az antitestek az említettek helyett inkább egy harmadik potenciális antigénhez, a lipid-természetű galactocerebrosidhoz kötődnek. Ez a kapcsolódás szintén az intracellularis Ca++-szint növekedését indukálja, ami a myelin hüvelyek microtubularis rendszerének a szétrombolásával jár együtt. Ha a galactocerebrosidon kívül más myelin-antigén elleni antitest felismerését is hasonlóan viharos hatások kísérik, akkor ez a jelenség is fontos lehet a demyelinisatio mechanismusában. A complementnek az antitestek által indukált demyelinisatiótól eltekintve is lehet szerepe. A sejttenyészetben növekedő patkány oligodendrocyták fixálják és aktiválják a complementet, miközben a sejtmembránon pórusok képződnek, emelkedik az intracellularis Ca++ koncentráció, és az ismétlődő complement attackok sejthalálhoz vezetnek.
A következő oldalon található 2. ábrában az SM immuno-pathogenesisének legfontosabb lépései vannak összefoglalva.
Remyelinisatio
A tartósan fennálló demyelinisatio az SM meghatározó jellegű sajátossága. Ez azt jelentené, hogy az egyéb, acut demyelinisatiókban látható reparatiós folyamatok itt nem érvényesülnek. Valójában azonban az acut SM-es laesióban is megfigyeltek remyelinisatiót, aminek eredményeként a korábban demyelinisált axonok körül vékony velőshüvelyek alakultak ki. Ebből a szempontból igen lényeges az "árnyék plaque-ok"( shadow plaques) felfedezése, amelyek tanulmányozásából két fontos kérdés származik:
(R.C. Collins (1997) ábrája után)
2. ábra — Az SM immuno-pathogenesisének vázlata
(1) Sensitisatio alakul ki, ha az MHC class II antigén presentáló molekulákkal rendelkező sejt (APC) antigént kínál fel a T-lymphocytának. SM-ben az antigén nem pontosan ismert, de legalábbis EAE-ban a velőshüvely felépítéséban részt vevő egyes proteinek bizonyultak a legpotensebb antigéneknek.
(2) Az activatióhoz hozzátartozik a sensitisált T-sejtek proliferatiója is. Mind a sensitisatio, mind az activatio elvileg kezdődhet a peripherián is, de az agyszövetben — más lymphocyták és glia sejtek stimuláló hatása révén — mindkét folyamat hatalmasan felerősödik (szaggatott vonalak). Ettől a lépcsőtől kezdve igen lényeges a különböző cytokinek — itt főleg az interleukinok — szerepe.
(3) Az inflammatio stádiumát a Th1 sejtek és a makrophagok (Mf) mediálják. Ezek a folyamatok a vér-agygát letörésével és szöveti oedema képződéssel járnak. A gyulladásos oedema blockolja az idegingerületek vezetését, ami klinikai tünetek és kórjelek megjelenését eredményezi. A gyulladás stádiumában szerepet játszó faktorok nem specifikusak SM-re.
(4) A demyelinisatio folyamatát a TNFa, a NO, a B-sejtek által termelt különböző antitestek (Ab) és a complement (C') mediálják.
· milyen sejt-typus felelős a reparatiós folyamatért, és
· SM-ben miért marad ez a folyamat tökéletlen.
Histológiai bizonyítékok sugallják, hogy az oligodendrocyták a demyelinisatiós areában elpusztulnak, ezért a friss SM-es laesióban jelentkező remyelinisatióért csak az újonnan képződött oligodendrocyták lehetnek felelősek. Patkányagy szövettenyésze-
tében sikerült azonosítani az oligodendrocyta praecursor sejtet (O2A progenitor sejt), ami a fejlődésben lévő idegszövetben előbb proliferál és migrál, mielőtt oligodendrocytává differenciálódna. A progenitor sejt a felnőtt emlős idegrendszerében is persistál, és megőrzi azt a képességét, hogy új myelint tud létrehozni. Az eddigi megállapításokkal összhangban van, hogy az érett oligodendrocyták nem, vagy csak nagyon kevéssé
tudnak proliferálni, és az SM-es laesiók körül jelentős számú progenitor sejt felszaporodását lehet kimutatni.
De miért nem teljes a remyelinisatio SM-ben? — Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a reparált area ismétlődő demyelinisatiós attackokat szenved el, amelyek során a praecursor sejtek fokozatosan mintegy kifogynak, illetve azok migratióját a laesio területében létrejött kedvezőtlen környezeti változások meggátolják. Az idősülő SM-es laesio domináns jellemzője az astrocyta hyperplasia, amiről kimutatták, hogy —a felnőtt idegrendszerben — gátolja a regenerálódó axonok növekedését. Lehetséges, hogy hasonló módon akadályozza az oligodendrocyta praecursor sejtek migratióját is.
— Egy másik lehetséges magyarázat, hogy a már újonnan képződött velőshüvelyek desintegrálódnak, mert a károsodott környezetben bizonyos, az oligodendrocyták számára feltétlenül szükséges növekedési faktorok nincsenek kellően biztosítva. — A további kutatás feladata, hogy humán idegszövetben megállapítsák az SM-es laesio körüli oligodendrocyta praecursor sejtek számát, megoszlását, dysfunctiójuk mechanismusát és befolyásolhatóságát.
A therapia potenciális lehetőségei
Jelenleg az elméleti kutatók figyelme főként két terület,
· a T-sejt functiók befolyásolása, és
· a remyelinisatio elősegítése
felé irányul.
A T-sejt functiók befolyásolása.
Bármi legyen is az SM oka, nem kétséges, hogy a T-sejtek központi idegrendszerbe való belépése mindenképpen fontos, korai esemény. A keringő sejtek depletiója ezért csökkentheti az SM-es attack súlyosságát. <P class=MsoNormal style="MARGIN: 0cm 0cm 0pt; TEXT-ALIGN: justify |