Az oltás történetét kezdetektől fogva szkeptikus és figyelmeztető hangok kísérik. Különböző okokból újra és újra adódtak és adódnak kritikák azzal kapcsolatban, hogy „manipuláljuk” az emberi immunrendszert, hogy bizonyos betegségeket megakadályozzunk.

Manapság főleg négy társadalmi csoport az, aki az oltásokat kritizálja (Velimirovic szerint 1991):

 Oltások által károsult gyermekek szülei, akik fájdalmas tapasztalat birtokában kritizálják az oltási politikát, és jobb felvilágosítást, valamint méltányos kártérítési össszegeket követelnek az oltási károkért. Minden nyugati országban létezik ilyen szülők önsegélyező érdekcsoportja, Németosrzágban pl. az EFI (Szülők az Oltási Felvilágosításért, Léharstr.

65, 86179 Augsburg, www.EFI-online.de).

• Szkeptikus orvosok, akik kételkednek az oltások hatékonyságában, tartanak a mellékhatásoktól és a késői szövődményektől, vagy bizonyos oltásokat elutasítanak a kiállható betegség alacsony kockázatai miatt.

• Alternatív gyógyászati irányzatok hívei – főleg a homeopátia, az antropozófus gyógyítás és a komplementer medicina területén –, akik a standardizált oltási programokat személyes szabadságukba való beavatkozásként és gyermekeik iránti felelősségvállalásuk alapvető jogainak megsértéseként élik meg. A legnagyobb befolyása talán a homeopátiának van, mivel Németországban ez a legszélesebb körben elterjedt alternatív orvosi eljárás.

• Azok az emberek, akik vallásos vagy világnézeti okokból az oltásokat elutasítják – legtöbbször abből a hitből, hogy szerintük az ilyen beavatkozások ellenkeznek Isten akaratával. Ide tartozik néhány buddhista, hinduista vagy muszlim hitcsoport, különböző keresztény szekták (pl. Church of Christian Society, Disciples of Christ, holland-református templom), a mormonok, az amish-ok (Amish People) és az adventisták. A Hare-Krishna-mozgalmak hívei és a szcientológia-szekta egyes hívei is elutasítják az oltásokat.

Homeopátia és az oltások

Samuel Hahnemann (1755–1843), a homeopátia alapítója Edward Jenners (1749–1823) kortársa volt és ismerte a himlőoltás eljárását és hatását, ugyanis

„…a Jenneri tehénhimlő oltás általános elterjedése óta, az emberi himlő soha nem fog olyan járványszerűen, sem pedig olyan rosszindulatúan megjelenni, mint 40-50 évvel ezelőtt, amikor az egyik megtámadott város gyermekeinek legalább a fele vagy háromnegyede veszett oda a nyomorúságos pestis miatt« (Hahnemann 1842). ”

Hahnemann már ismerte a himlőoltás súlyos mellékhatásait, és az ilyen »oltási betegségeket« az általa kifejlesztett homeopátiás módszerekkel kezelte. Hahnemann diákjai is alaposan megismerkedtek a himlőoltásokkal, és egyre kritikusabban nyilatkoztak – főleg Constantin Hering (1800–1880), aki két évvel halála előtt nyilatkozatával támogatta az angol oltásellenzőket és kihangsúlyozta, hogy az oltások megmérgezik a vért és a gyermekek számára nagy ártalmat jelentenek (Lehrke 1998). A kiemelkedő homeopata Clemens von Boenninghausen (1785–1864) már 1849-ben megjegyezte, hogy a tehénhimlő oltás »meggondolatlan kezekben nagyon veszélyes, hisz a scrophel-mérget kétségtelenül gyorsan terjesztő vakcina«. A homeopata tanítások megfontolása mögött az oltásokkal szemben az a felfogás áll, hogy nem a mikrobák az adott betegségek okozói, hanem az életerő elhangolódása (Hahnemann 1842) – ezáltal ugyanis úgymond meg van teremtve az a »táptalaj«, amiben a mikrobák szaporodhatnak. Mivel az életerő »szellemi jellegű« vagy »dinamikus«, ezért a betegségeket csak »szellemi jellegű«, »dinamikus« gyógyító szerekkel, mint a homeopátiásan potenciált szerekkel lehet csak igazán meggyógyítani. (Potenciálás alatt azt értjük, hogy a kiindulási vegyületet megfelelő módszerekkel lépésről lépésre hígítjuk.)

Ezzel ellentétben az oltóanyag egy kémiai gyógyszer. Ugyan egy »felszínes « antitest képződést előidéz, de a szervezet általános reakcióképességét nem stimulálja; ellenkezőleg, korlátozza azt (Leduc 1990). Bizonyos körülmények között egy mesterségesen beteg állapot jön létre olyan tünetekkel amelyek idültté válhatnak és csak nezehen kezelhetők.

A homeopaták egy kisebb csoportja alternatívaként az ún. »homeopatikus oltásokat« javasolja, melyek homeopatikusan potenciált betegség-kórokozók vagy oltóanyagok (pl. Roy 1988). Ez azonban egy olyan módszer, mely még a homeopaták között is vitatott, és nincs alátámasztva vizsgálatokkal. A komolyabb irodalomban inkább elutasító vélemény olvasható róla; egy homeopátiás szernek ugyanis a betegség tüneteivel kell hasonlónak lennie, és nem a kórokozókkal (Leduc 1990, Achtzehn 1998). Hans- Jürgen Achtzehn olyan maláriabetegekről számolt be, akik előzőleg homeopátiásan lettek „beoltva”.

A Német Homeopata Orvosok Központi Egyesülete is teljesen hatástalannak tartja a „homeopátiás oltásokat”:

 „Nincsenek ‚homeopátiás oltások’. Semmilyen homeopátiás szer sem képes arra, hogy bizonyíthatóan immunizáljon. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a szükséges oltás nem pótolható homeopátiás gyógyszerek bevételével. A betegségek homeopátiás megelőzését teljesen másképp kell értelmezni. Az effajta megelőzés lehetséges, ha egy járvány keretében vagy az illető személyes környezetében lévő fertőző betegség esetén a várható betegség különleges és jellegzetes tünetei ismertek, és a megfelelő homeopátiás gyógyszer az egyéni különlegességek figyelembevétele mellett, gondosan kerül kiválasztásra.” (DZVhÄ 2002).

A mai homeopátiás orvosok közül az abszolút oltásellenzők kisebbségben vannak, ám sok,az oltásokat szkeptikusan értékelő van közöttük. P. Lehrke (1998) általi körkérdés során a hagyományos orvosok közül 6%, a homeopátiás irányultságú orvosok közül 24,5% és a »klasszikus« homeopátiás orvosok közül 47,3% idegenkedett az oltásokkal szemben. A hagyományos orvosok 56%-ának semmiféle kételye nem volt, a homeopátiás irányultságú orvosok közül 21%-nak és a »klasszikus« (ortodox) homeopátiás orvosok csak 3,6%-ának nem volt semmiféle kételye. A brit homeopaták is nyíltan vitatkoznak az oltások mellett vagy ellen – némelyikük pártolja az oltásokat (Ernst 1995), némelyikük pedig »kriminálisan felelőtlennek « vagy »nagyon szerencsétlennek … és kevéssé bizonyítottnak« nevezi az oltásokat (English 1992, Fisher 1990). A homeopata, Hans- Jürgen Achtzehn egy oltási károkról szóló részletes munkájában a tömeges oltások ellen forult, de megjegyzi:

„Az oltások és a kiállt fertőzések következményei, hatásai és hatásmechanizmusai

a humán orvostudományban jól dokumentálva vannak. Nincs ok

arra, hogy az orvostudományt és ennek becsületes fáradozásait gonosznak

állítsuk be. Viszont a felvilágosítási és gondossági kötelezettség a mindennapokban

elvész.” (Achtzehn 1998)

A Német Homeopata Orvosok Központi Egyesületének álláspontja az oltások témában:

„A védőoltások az orvostudományban a megelőző orvosi intézkedések közé tartoznak; bizonyos fokig képesek arra, hogy megakadályozzák a fertőző betegségeket, és csökkentik a be nem oltottak megfertőződési lehetőségét is. Bizonyos, ugyan ritka körülmények között súlyos reakciók által átmeneti vagy maradanó károsodásokat okozhatnak. Az oltások és az idült megbetegedések közötti összefüggést taglalják; és sürgősen további kutatások szükségesek. Mint minden más megelőző orvosi intézkedés esetén, az oltásoknál is legitim (megengedett) és tárgyilagos módon vezetett kell legyen a lehetséges haszon és lehetséges kockázatok megtárgyalása. Az Állandó Oltási Bizottság (STIKO) hivatalos javaslatai megfontoltak és figyelembe veszik a tudomány jelenlegi állását azzal a szándékkal, hogy sok fertőző betegség előfordulását alapvetően megakadályozzák. Ezek a javaslatok nem előírások és nem törvények, de megadják az orvosi standardot, melytől a Szövetségi Törvényszék szerint csak akkor lehet eltérni, ha elismert szakemberek súlyos ellenvetései állnak fenn, vagy ha egyes esetekben a beteg egészségi állapota miatt az oltás ellenjavallt. Másfelől viszont jogilag minden oltás egy testi bántalmazás, ami csak akkor minősül büntetlennek, ha a beteg, ill. szülei átfogó felvilágosítás után beleegyezésüket adták. A szükséges döntést sem az oltást végző orvos, sem a hivatalos javaslat nem hozhatja meg helyettük. Minden hivatalos javaslat alá van rendelve a saját egészségről való önrendelkezés magas értékének. Elautasítjuk, hogy a STIKO javaslatai egyre inkább kötelező- vagy kényszerprogram jellegű „oltási előírás”-ként legyenek értelmezve.” (DZVhÄ 2002)

Antropozófus orvostudomány és az oltások

Az antropozófus orvosoknak az a véleménye, hogy a betegségek részt vesznek az ember egyéni fejlődési folyamatainak megformálásában, és ezért van értelmük is. A környezeti antigénekkel való kapcsolat normál esetben egyénenként nagyon változó; így az első évek során nagyon egyéni immunrendszer alakul ki. Az egyre több oltás által ezzel szemben »az immunológiai reakciós- és kifejezési lehetőségek automatizálását« segítjük elő (Meinecke 1999). Ez az ember lelki-szellemi impulzusának legyengüléséhez vezet; hiszen testi szinten ez az impulzus rá van utalva egy egészen egyéni »fehérje« felépítésére.

Az oltások kísérletek arra, hogy uralják a véletlent, és korlátozzák az emberi »tudatot«, mely többek között látszólagos véletlenek által juttatja kifejezésre magát. A szellemi életimpulzusok ezáltal elvesznek, és az ember egyre jobban az anyagi világhoz lesz »láncolva«.

Rudolf Steiner (1861-1925), az antropozófia megalapítója az oltási problémával kapcsolatban megjegyezte, hogy az ember az oltások által akadályozhatja spirituális fejlődését, és lelkét »a materiális testhez kötheti« (Steiner 1924). Ezt azonban spirituális nevelés által ki lehet egyenlíteni. Steiner továbbá úgy vélekedik, hogy az oltás egyfajta küszöb alatti, a tudatba el nem jutó érzéki inger, amely a betegséget csak színleli. Ezzel aláássa az akaratot, és gyengülését okozhatja. Az akaratgyengeség azonban a mai idők egyik fő problémája. Ezzel ellentétben a szervezet a betegséggel való harcban »szabad« marad, amit abból lehet látni, hogy egyik esetben megbetegszik, más esetben viszont betegségtünetek nélkül »csendben immunizálódik «.

Steiner úgy véli, hogy a betegség megelőzése szintén egy járható út: »Nem a fanatikus állásfoglalás ezekkel a dolgokkal szemben az, amire mi törekszünk, hanem a dolgok belátása által, ívében másképp szeretnénk csinálni« (Steiner 1910).

Az antropozófus orvosok ezekből az okokból kifolyólag egyéni bánásmódot keresnek az oltásokkal kapcsolatban, és nem korlátlanul és általánosságban javasolják azokat. Az antropozófus orvostanban az oltások időpontjára is vannak elképzelések, amely azzal függ össze, hogy az immunrendszer csak a felegyenesedett és szabad járás kezdetekor érett meg. Az első évben az immunrendszert, amely épphogy csak tanulja az idegent a sajáttól megkülönböztetni, sokfajta módon meg lehet zavarni, s így olyan patológiás reakciók alakulhatnak ki, mint az allergiák vagy az autoimmun megbetegedések. Sok antropozófus orvos emiatt csak az első életév letelte után kezd oltani.

A legújabb antropozófus irodalomban nagyon nagy hangsúlyt fektetnek az »egyéni oltási időpontra« és az »egyéni oltási döntésre« (Kummer 1994, Albonico 1998a, Meinecke 1999, Soldner 2002):

„A fanatizmus, az időhiány és a hiányos információk oda vezetnek, hogy az orvos valódi, és jogilag is elvárt kötelezettségeinek –, hogy felvilágosítást adjon a szülőknek és támogassa őket az oltási döntésben – csak nehezen tud eleget tenni… Összefoglalva azt kell megállapítani, hogy jelenleg nincsenek olyan tudományosan és etikailag konzisztens oltási javaslatok, amelyeket az orvos egyszerűen át tudna venni” (Soldner 2002).

A félelem, amit az oltási stratégiák megvalósításának érdekében tudatosan használnak, teljesen ellentmond a szabad oltási döntésnek. Hans Ulrich Albonico (1998) emiatt hangsúlyozta az »egyéni, szabad, átfogó, betegre szabott informálás fontosságát az eszmecsere lehetőségével«.

Az oltásokat alapvetően ellenzők tábora

Néhány ember különböző okokból teljesen elutasítja az oltásokat. Az ilyen magatartásformát a hatóságok arroganciája – beleértve a STIKO-t is – és a gyógyszeripar hideg, számító fellépése táplálja.

Az ellenzőket a populáris tudományos irodalom is támogatja az oltások kérdésében. Ismertek Gerhard Buchwald (Oltások – Üzlet a félelemmel.), Simone Delarue (Oltások – a hihetetlen tévedés), Joachim-F. Grätz (Van értelme az oltásoknak?), Randall Neustaedter (Véd-e az oltás?) és Neil Z. Miller (Védőoltások) könyvei. Ezen könyvek áttekintése után meg kell állapítsuk, hogy ugyan nagyon lelkesek, de részben nagyon szubjektíven vannak fogalmazva, és nem mindig felelnek meg a tudományosság igényeinek. A hatásosan szemléltetett oltási károsodásokkal szemben ugyanúgy az olyan gyermekek eseteit is fel lehetett volna sorakoztatni, akik betegség által szenvedtek el maradandó egészségügyi károsodást. Ma már nem lehet megkérdőjelezni az oltások hatékonyságát, és az egészséges életmód vagy táplálkozás sem kínálnak biztos védelmet az olyan fertőző betegségekkel szemben, mint amilyen a gyermekbénulás vagy a tetanusz. Az oltásokat általában ellenzőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy maguk vagy gyermekeik részére betegségek rizikóit kockáztatják meg. Ennek veszélye persze még mindig biztosan jóval kisebb, mint annak a kockázata, hogy egy közúti balesetben, az autók kipufogógáza vagy a környezetszennyezés által károsodnak vagy halnak meg.